Apartmanunk felett pszichiáter hölgy praktizál, aki kétnapi kemény munkával elérte, hogy ne parkolhassunk a ház előtt – hiába próbált közreműködni a földszinten dolgozó, roppant készséges ruhatisztító és tanonca –, így aztán tegnap reggel negyedórát sétáltunk a szakadó esőben, hogy a két kilométerre egy parkolóban letett autóval elinduljunk a csarnokba.
Ahol több mint két órával a nap első – a nagyvilág számára kevésbé fontos Magyarország–Fehéroroszország – meccse előtt gyerekcsoportok ücsörögtek a főlelátón. Gondoltuk, ingyen jöttek be, sőt kérték őket, hogy bejöjjenek, hogy ne nézzen ki olyan gyászosan a tévében jóindulattal is csak pepitának tűnő rész. A több száz gyerkőcnek felzárkóztatásban volt része: a négyfalú kivetítőn filmecske ment, amely a Nemzetközi Jégkorongszövetég rövidítése, az IIHF megmagyarázásától kezdve, a résztvevő csapatok bemutatásán át a lebonyolításig mindent elmesélt, és szemléltetés gyanánt „kihozta”: a házigazda Svájc és Kanada játszik majd az elődöntőben…
Még azt is megmutatták, hogyan öltözik be egy jégkorongozó, de aztán a pótsereg eltűnt, mire jó órával a kezdés előtt az első három beérkező fizető néző egyike elordította magát, hogy: „Magyarország, Magyarország, Magyarország éjjóééé!”
Nevezett úriember is biztosan örült Peterdi Imre góljának, de az sem volt semmi, ami a magyar sajtósok környékén volt tapasztalható a legfelső sorban. Egyikünk sem tudta, hogy a jobbra vagy a balra ülő – mit ülő, méterrel a föld fölé ugró! – kolléga nyakába vesse magát, amit a mellénk rendelt őszes rendező nem nézett ugyan jó szemmel, de értette az indokokat…
A végére le sem ültünk, talpon nézte az egész brigád, amint gyűrjük a világranglista kilencedikjét a győztes gólért, ám nem sikerült.
De legalább elállt az eső.
