Meghatszorozódó soproni boldogság

„Bajnokcsapat” – szólt, na jó, legyünk őszinték, inkább szakadt ki nagyjából 150 torokból vasárnap a szegedi csarnokban a lefújást követően. A kedvenceiket elkísérő soproni drukkerek talán megérezték, hogy nem lesz szükség ötödik, sorsdöntő összecsapásra, és a kétszeres címvédőt a Tisza partján avatják bajnokká. Az öröm pedig kitörő volt ezúttal is, mert a győzelmet – ahogyan a szocreál reklámbanunos-untalan énekelték – nem lehet megunni. Az ilyenkor elmaradhatatlan hálólevágást követően azért csak bementek a hősök lezuhanyozni, hogy nekivágjanak a több mint 400 kilométeres hazaútnak. Ekkor még az „Éjfélre a főtérre!” volt a sláger, de később, miután kiderült, a bajnokcsapatot szállító busz csak egy óra körül ér a leghűségesebb magyar városba, Charlie whiskytől rekedtes hangja dolgoztatta meg a hangszálakat. Amelyek nem maradtak szárazon, az ilyenkor elmaradhatatlan pezsgő könnyítette meg az éneklést, a hangulat pedig remek volt.

A jókedv nőttön nőtt, hátul a „kemény mag” Horti Dóra vezérletével nótázott és vihorászott, a rutinos és legidősebb Eördögh Edit, a csapat „tyúkanyója”, ahogyan ő maga fogalmazott egyszer, a fiatalokkal vívott hatalmas kártyacsatát, elöl pedig a vezetők sztorizgattak, gyakran emlegetve a bűvös hatost, azaz a Sopron által eddig besöpört bajnoki elsőségek számát. Török Zoltán ügyvezető teljesen felpörgött, már a keddi bulit szervezte nagy bőszen (az évadzáróról keretes írásunkban olvashatnak), Székely Norbert vezetőedző pedig nem győzte felkapni a telefonját, és ország-világnak nyilatkozni a diadalról. A fiatal mester a klub fő aranygyárosa, hiszen amióta ő az edző, a Sopron két kupát és három bajnokságot nyert a három idényben, azaz a hazai termés (hat bajnoki cím és két kupasiker) több mint fele az ő általa gardírozott együttes nevéhez fűződik. A szakember számos sms-t is kapott, ezek közül leginkább azoknak örült, amelyek a nagy rivális pécsiektől érkeztek, akik még a fináléról is lemaradtak, mégis sportszerűen és gálánsan gratuláltak a bajnoknak.

„Bajnokcsapat!” – zúgott a rigmus, amint a busz begördült Sopron főterére, ahol a késői óra ellenére csaknem száz szurkoló fogadta a győzteseket egy órakor. A delegáció tagjai már kissé elcsigázottan, de kiváló hangulatban a városháza erkélyéről köszöntötték a kitartóan váró drukkereket, az arcukon széles vigyorral fogadták a gratulációkat és a klubot éltető dalokat. Persze még ekkor sem volt vége az estének, sőt…

„Bajnokcsapat!” – ordította mintegy ötven szimpatizáns, amikor a város egyik közkedvelt bárjába belépett az együttes. Akadt játékos, aki még ekkor is megilletődött volt, nem úgy Honti Kata és Horti Dóra, akik szinte érkezésük pillanatában táncra perdültek a drukkerek legnagyobb örömére, és kisebb megszakításokkal órákon át ropták. A vezetők szivaroztak, a buli pedig hajnalig folytatódott. A máskor oly szigorú Török Zoltán most nem bánta, hogy a lányok elfogyasztottak néhány alkoholos italt, de hát mikor, ha nem ilyenkor, azaz egy ilyen fantasztikus idény végén engedékenynek kell lennie még a vasszigoráról ismert elöljárónak is…