Mi vagyunk Magyarország…

Tudom, nem vagyok egyedül, s mindenki tudna példákat mondani arra, milyen sokszor találkozunk mindennapi életünkben olyan kijelentésekkel – de főleg a kijelentésekkel párhuzamos, sokatmondó gesztusokkal, lemondó legyintésekkel –, hogy „Hidd el, itt ez a dolgok rendje”; vagy „Itt ezen nehéz, nem is lehet változtatni, törődjünk bele, ez már csak így van...”.

És lassan talán már el is hisszük, hogy nem lehet másképp, és hogy ennek biztosan így kell lennie.

Én úgy élem meg a kitakarítatlan éttermi mosdókat, a kátyús utakat, a becsapott külföldiek esetét országunkban, hogy minden esetben röstellem magam, mert úgy érzem, ezen változtatnunk kell, és lehet is. S akik ilyen-olyan pozíciókban dönthetnek, azok vagy valamit nem tudnak a szakmájukról, vagy nem hisznek a változtatás lehetőségében, és végül minden marad a régiben, vagy ami még rosszabb: folyamatosan lepusztul.

Visszájára fordítanám a dolgot, mert meggyőződésem, hogy senki, egyetlenegy ember sincs ebben az országban, bárki is legyen az, aki a jóért, a szebb, a tartalmasabb jövőért ne tudna tenni valamit.

A könnyebbik megoldás várni az újabb csodákra

Az érthetőség kedvéért említek egy nagyon egyszerű példát: sohasem dobom el a felesleges nejlonzacskót a bevásárlóközpont koszos parkolójában, és ezt nem engedem meg a gyerekeimnek sem, mert amit én ott látok és tapasztalok, az is én vagyok. Én is felelős vagyok ezért, én is Magyarország vagyok egy kicsit, tehát – áttételesen – ami körülöttünk történik, az a miénk, azzal kapcsolatban, történjen bármi, nem vonhatjuk meg a vállunkat, mert ezek is mi vagyunk…

Ennyi bevezető után koncentráljunk az eredeti témára.

Ha mindenki, aki a magyar labdarúgásért tenni tud, úgy gondolná, hogy újra zárkózzunk fel Európához, ne csak beszéljünk róla, ne csak emlékeinkben élő teljesítményekről nosztalgiázzunk, akkor megítélésem szerint három, de legkésőbb öt éven belül ott lehetünk, ahol szeretnénk, ahol a legjobb tudásunk szerint elvégzett munkánk alapján megérdemeljük.

Hogy még konkrétabb legyek: a magyar labdarúgó-bajnokság minden osztályának teljesítménye, annak minden momentuma a mi teljesítményünk is – azok is mi vagyunk.

Ha elemezni szeretnénk – vagy talán kénytelenek is vagyunk elemezni – a jelenlegi helyzetet, hogy reális képet nyerjünk, akkor az elnökség olyan kényelmes megoldást is alkalmazhatna, amelynek mottója az lenne: „Ez a profik dolga!”, vagy „Ez az amatőrök dolga!”, illetve „Jobb is lehetne, de ugye a tehetségek hamar elmennek, és az időjáráson aztán már végképp nem tudunk változtatni”.

Talán igaz is lenne sok minden, de sajnos ezzel becsapnánk magunkat.

Avagy azt is mondhatnánk, hogy „A stadionok nagyrészt az önkormányzatok tulajdonában vannak, ha lassan már összedőlnek, fájjon az ő fejük”, (de az ő fejük nem fáj, vagy inkább nem ezért fáj…), mert ha nyer a válogatott, akkor jó úton haladunk, és minden rendben van.

Még ezer érvet fel lehetne sorakoztatni, hogy miért nem…

De tudom azt is, hogy ezt sokan el is hinnék, sokan bólogatnának, és azt mondanák: „Igazatok van, ez most nem időszerű, ráadásul itt van ez a fránya világválság, amelyre mindent ráfoghatunk, ne kockáztassunk, itt most nyugalom kell.”

S persze sorolhatnám még vég nélkül, várnánk a csodát szeptemberben a lélekben jóval edzettebb svéd és portugál válogatott ellen.

Az igazi profik mindig harcolnak a céljaikért

És mi lesz, ha nem jön el a csoda?

Ott állunk majd kiürülve, érvek nélkül, megfáradva és csalódottan.

Azt gondolom, hogy – miután ez rajtunk múlik –, eszembe kell jusson az NB I, és az, hogy Magyarország csak erre képes, s ebben majd megint a mi teljesítményünk köszön vissza.

Mi a következtetésem?

Csináljuk meg! Meg tudjuk csinálni!