A férficsapat is megnyerte

Verőfény, csodálatos, tavaszi as idő, vasárnapi nyugalom. Szombathely főterén szerelmespárok sétálgatnak kéz a kézben, a kávéházak teraszain pompás ilyenkor kávézgatni és sütkérezni békésen. Így van ezzel Sztojan Ivkovics, a Magyar Kupa döntőjére készülő PVSK edzője is, aki egy kisebb társaságnak magyaráz éppen a kosárlabdáról.

Egy óra van még a mérkőzés kezdetéig.

Harminc perc múlva az Aréna Savaria teraszán élvezi a napfényt, és csak a helyszín változott: a kosárlabdát magyarázza, de most a Falco szurkolóinak, akik hálásan hallgatják. Mit sem számít, hogy a szerb mester az ellenfelet irányítja. Képzeljük el a futballban mondjuk Nyilasi Tibort a Fradi edzőjeként az újpesti ultrákkal kvaterkázva – kell hozzá fantázia.

Aztán kezdődik a meccs: Horváth Zoltán hatalmas homállyal indít, majd szabálytalankodik. A szurkolók a nevét skandálják, mintha éppen győztes kosarat dobott volna, és nem is nyomasztja a rossz kezdés: öt perc alatt szerez nyolc pontot, igaz, mellé három személyi hibát is begyűjt, ezért Szrecsko Szekulovics le is cseréli. A közönség boldog, mert bejön a pályára a két nagy kedvenc, Kálmán László és Andrija Csirics, utóbbi nagyon sok időt hagyott ki sérülés miatt.

Thomas Kelley viszont félelmetes. A szó több értelmében is. Beteszi a fogvédőjét, rád mosolyog, és csoda, ha nem kapsz azonnal szívinfarktust. A pécsi irányító azonban nem csak ezzel vált ki félelmet, okkal tartanak tőle a házigazdák is. Pompásan szolgálja ki társait, pontosan dob, a PVSK első tíz pontjából nyolcat ő jegyez. Sztojan Ivkovics ekkor lecseréli. Aztán egy perc elteltével visszaküldi.

Ő biztosan érti.

A szurkolók szerint van itt három hülye is. Legalábbis gyakran ezt kiabálják, és persze mondani sem kell, a játékvezetőket „tisztelik” meg ezzel a rigmussal. Egy-egy ítéletre – természetesen a Falcót sújtó ítéletről van szó – bedöntik a pályát a nézőtértől elválasztó reklámtáblákat is, a legszívesebben beszaladnának, és keresetlen őszinteséggel vennének elégtételt – ki tudja, miért. A három bíró sok hibával, de nem részrehajlóan teszi a dolgát, az viszont igaz, hogy a szurkoláshoz hozzátarozik az elfogultság – a világ már csak ilyen.

Érdemesebb is a meccsre figyelni, kimondottan izgalmas. A szombati elődöntőben bántóan pontatlanul kosárlabdázó pécsiek most sokkal összeszedettebbek, nem adják olcsón a bőrüket.

Pontosabban sehogy sem adják.

Wittmann Krisztián például nem kosarastermet, de nagy harcos, és nem jön zavarba, ha közelről vagy távolról kell megcéloznia a gyűrűt. A másik oldalon Darryl Hudson a nála egy fejjel magasabb pécsi centerek orra elől is rendszeresen elcseni a lepattanót: itt is, ott is akadnak nagyszerű pillanatok. A Pécs azonban higgadtabb, tudatosabb, és bár izgalmasnak ígérkezik a hajrá, nem lesz az. Egy perc van hátra, és Kelley arcáról nem tűnik el a félelmetes vigyor.

Egy éve ugyanitt és éppen ezen a napon bukta el a kupadöntőt a Falco, és a történelem megismételte önmagát. Eltelik ugyan két-három perc, mire a szombathelyiek felocsúdnak csalódottságukból, de dicséretükre szól, hogy megtapsolják a győztes pécsieket is, akik vitathatatlanul rászolgáltak első kupagyőzelmükre.

Verőfény, csodálatos, tavaszias idő, vasárnapi nyugalom. És szomorúság – ez most Szombathely.