Varázslatos final four

Éjjel egy órát mutatott az El Toro, a Bika tér elektromos órája, de a soproni klub vezetői még mindig az Alameda Palace pazar, XVIII. századi stílusban berendezett halljában üldögéltek néhány pohár ízletes spanyol vörösbor társaságában. Most azonban képtelen volt szomorkodni a máskor oly könnyen világvége-hangulatba eső stáb, annak ellenére sem volt elkeseredve, hogy a magyar bajnok 85–78-ra kikapott a házigazda Salamancától az elődöntőben.

Persze a mécses most is eltörött néhány játékosnál a lefújás utáni pillanatokban, még az egyébként a sikert és a kudarcot is egyformán faarccal nyugtázó, 21 pontjával a csapat legjobbjának bizonyuló Amber Holt is elpityeredett. Egyetlen vereséget sem könynyű megélni, főleg nem olyat, amelyben benne rejlett a győzelem lehetősége.

Ám ennek az alacsony átlagéletkorú együttesnek eddig is az volt az egyik erőssége, hogy viszonylag gyorsan túlteszi magát egy-egy botláson – most is így volt.

A szombati szabadnapon városnéző sétát tevő delegációban ismét mosolygós játékosokat lehetett látni, akik érdeklődve hallgatták a spanyol idegenvezető tört angolsággal előadott történeteit a lenyűgöző település műemlékeiről és nevezetességeiről. „Nem tudok és nem is szabad szomorkodni. A négyes döntő minden pillanatát élvezzük a vereség ellenére is. Azt az atmoszférát, amely a rendezvényt övezi, nem lehet előre modellezni, mindegy, hány kupadöntőn veszünk részt odahaza. Ezt át kell élni, ez a tapasztalás. Aztán fiataljainknak később hasznosítaniuk kell az élményt” – mondta Török Zoltán a XII. században épült, monumentális katedrális megtekintése után. A soproniak borúlátásra hajlamos ügyvezetőjére szinte rá sem lehet ismerni az indulás óta, a néha egy-egy vereségen napokig rágódó klubképviselő jó kedélyű, látszik rajta, valóban élvezi, hogy csapata sok-sok évnyi sikertelen próbálkozás után eljutott a final fourba, és szereplőként belekóstolhatott a semmihez sem hasonlítható légkörbe.

„Első osztályú ajándék számunkra, hogy egyáltalán itt lehetünk” – vélte Eördögh Edit. A csapatkapitány az ebéd elfogyasztása után azt ecsetelte, hogy végéhez közeledő pályafutása csúcsa a salamancai kaland. Világsztárokat láthatott testközelből, és szerinte semmihez sem fogható az a miliő, amelyben immár napok óta élnek.

Székely Norbertben kavarognak az ellentétes érzések, de összességében ő is hasonlóan látja a négyes döntőt, mint bármelyik más résztvevő.

„Egyrészt nagyon jó itt lenni, fantasztikus, hogy ilyen közegben ünnepli a szakág Európa legjobb női csapatait, ugyanakkor kicsit csalódott vagyok, mert nem szeretek kikapni. Ez itt a női kosárlabda csúcsa, a játéktudás és a körítés szempontjából is. Elégedetlen persze mégsem lehetek, hiszen edzői karrierem során ilyen messzire még nem jutottam” – fogalmazta meg a fiatal tréner, majd azonnal előkapta a Jekatyerinburg–Szpartak elődöntő felvételét, hogy elemezhesse a vasárnapi ellenfél játékát.

Mégis, mitől ennyire különleges a final four és a hangulat? Hogy csak az ideinél maradjunk: mert gyönyörű városban négy klub teljes és minden igényt kielégítő bánásmódban részesülve készülhet a megméretésre; mert a világ legjobb női játékosai itt vannak, köszönhetően a tehetős – most éppen orosz – kluboknak; mert Európa legjobb és legszimpatikusabb közönsége előtt, fantasztikus létesítményben, telt ház előtt zajlanak a meccsek; mert még a női NBA-ből is jöttek megfigyelők, akiknek fürkésző tekintete előtt az európai tehetségek is zsíros szerződéssel kecsegtető produkcióval hívhatják fel magukra a figyelmet; s mert ez ünnep, a kosárlabdázás ünnepe, ennek szellemében történik minden, a rendezés, az edzés, a sajtótájékoztató, a mérkőzés…

„Hallottam már Európában játszó játékosoktól, hogy milyen nagyszerű egy ilyen rendezvény, de nem gondoltam, hogy ennyire fantasztikus a négyes döntőn játszani” – mondta álmosan Cathy Macleod, a soproniak irányítója, nem sokkal a szombat délutáni szieszta után. Az ausztrált teljesen lenyűgözte a körítés, amely a final fourral jár, s megígérte magának, hogy minimum egyszer még el akar jutni a négyes döntőbe – s ha lehet, meg is akarja nyerni, mert az lenne az igazi siker. Honti Kata is egyetért csapattársával, de ő inkább azt élvezi, és büszke is rá, hogy világsztárokat láthat, és játszhat is ellenük.

„Az oroszok eljöttek egy-egy világválogatottal, mi meg a kis diákcsapatunkkal. Ront egy kicsit az összképen, hogy kikaptunk, de valójában az a lényeg, hogy itt lehetünk, ez már önmagában is óriási eredmény” – fogalmazott Honti Kata.