Pénteken a pihenésé volt a főszerep, legalábbis ami a délelőttöt illeti. Kicsit később ébredtem a szokásosnál, aztán a reggeli után még visszafeküdtem aludni. Sokan csodálkoznak azon, hogy a nagyobb versenyek előtt is képes vagyok aludni, lazítani, kikapcsolódni – ilyen vagyok, és ennek örülök. Jobb, mintha az ágy szélén kuporognék, vagy fel-alá járkálnék a szobámban az izgalomtól. Délelőtt a kedvesem is megérkezett Milánóba, így ő is a lelátóról szurkolhat majd nekem.
A fél hatkor kezdődő versenyre busszal mentünk ki, háromkor már a sportcsarnoknál voltunk. Nincsenek különösebb rituáléim ilyenkor, nyugodtan készülődtem ezúttal is. A bemelegítéssel sem volt gond, a bevonulás során pedig már csak a gyakorlatomra koncentráltam. Később kicsit kizökkentett, hogy a lovon nem sokkal előttem tornászó Hidvégi Vid rontott. Aztán nekem is akadtak hibáim, de nem szabad túl sokat rágódnom rajta. A cél most a legjobb nyolcba kerülés volt, a fináléban persze majd duplázódik a tét. Most azt érzem, nem lesz könnyű dolgom vasárnap délelőtt…
