Rongyos élet
Negyedóra lehetett a Málta elleni selejtező kezdéséig, amikor a Puskás-stadion Stefánia úti bejáratánál feltűnt egy hattagú társaság. Magabiztosan vágták át magukat a türelmetlen tömegen, ismerősként köszöntötték az egyik ajtónállót, majd úgy tűnt, egy papírdarab (ötezres bankó?) villan és cserél villámgyorsan gazdát.
Persze meglehet, mindez csak káprázat volt…
Ami tény: a mini drukkercsapat másodpercekkel később már viharzott is befelé.
No, ez volt az a pillanat, amikor az ember megint a zsigereiben érezhetett egy letűnt korszakot: a régi idők fociját (s újra megérthette, hogy nagyjából annyi értelme van mifelénk a korrupció ellen kampányolni, mint volt a nagy Szovjetunióban a szibériai folyók déli irányú elterelésével ötletelni).
S ez jó, nagyon jó! Hiszen a tavasz számunkra hagyományosan az irigykedés, a bukást követő magyarázkodások és a hülye fogadkozások korszaka.
Erre tessék: Erwin Koeman csapata harcban áll!
A végső eredményhirdetés persze odébb van. Ám bármennyire is hajlamos a drukker a sok évtizednyi csalódás után a fanyalgásra, ennek a társulatnak valahogy kénytelen megadni magát. Más kérdés, hogy ezt a válogatottat nem különösebben nehéz szeretni. Főként, hogy túl sok egyéb felüdülésünk nemigen akad mostanság itt a Duna-Tisza vidékén. Sőt…
Viszont íme a bizonyság: lehet ünnep a rongyos élet is, ha van futballunk.
Lehetne persze most elemezgetni, mennyire zavaros szerkezetű volt ez a találkozó. Hogy a kókatag máltaiak időnként milyen ijesztően közel kerültek első selejtezőbeli góljuk megszerzéséhez. De a három pont zsebben, a győzelmet nem kell magyarázgatni, a közönség meg boldogabban ment haza, mint ahogy a stadionba érkezett.
S ez a lényeg. A Bolíviában csúnyán pofán csapott félisten, Diego Maradona gyaníthatóan örömmel cserélné el velünk a szerdai eredményét.
Azért nem törvényszerű persze, hogy az eksztázis 7-től (az ünnepléssel együtt) 10-ig elvegye a józan eszünket. Nincs ugyanis az a túldimenzionált hókuszpókusz, amely elfeledtethetné: a szigorlatok a Koeman-gárda számára majd csak ezután következnek. Becsüljük meg tehát a pillanatot, s ne kiabáljunk el semmit. Hiszen pillanatnyilag csak az a biztos, hogy a magyar futball egyelőre mégsem halott.
Nekünk legyen mondva: ennyi most épp elég is…
