Hogy boldoggá tesszük azt a harmincötezer embert, aki szurkol nekünk a stadionban. Hihetetlen érzés, hogy a drukkerek néhány apróbb siker után mennyire belelkesednek; ebből is látszik, mennyire fontos a futball Magyarországon. Amikor kimenőt kaptunk az edzőtáborból, elmentem kávézni a barátaimmal, és bárhol bukkantam fel, idegenek jöttek oda hozzám, hátba veregettek, a kezemet szorongatták, és sok sikert kívántak. Ők is ugyanúgy akarják a világbajnoki részvételt, mint mi. Egyszerűen nem okozhatunk csalódást! És még valami: sokszor játszom telt ház előtt a világ legendás arénáiban, de annál nincs csodálatosabb érzés, mint amikor címeres mezben futok ki a Puskás Ferenc Stadion gyepére, zúg a „Ria, Ria, Hungária!”, és megannyi piros-fehér-zöld lobogó színesíti az arénát. Ha azt kérdezné tőlem valaki, melyik volt a három legemlékezetesebb meccsem, azt mondanám, hogy az U21-es csapattal az olaszok ellen a Fradi-pályán megvívott kilencven perc, valamint az albánok és az olaszok elleni Puskás-stadionbeli összecsapás. Remélem, ezekhez felzárkózik a Málta elleni meccs is.
