Az önbizalom diadala volt

A csúcsrangadóként beharangozott Újpest–DVSC-TEVA „aranycsata” kezdése előtt még a vendégek álltak a Soproni Liga élén (pontegyenlőségnél ugyanis elsőül a több győzelem rangsorol), de még egyetlen másodpercet sem volt játékban a labda, amikor már tisztán látszott: a piros mezesek jókora hendikeppel vetik magukat a lila-fehér oroszlán elé.

Elég volt pusztán a Himnusznál felsorakozó csapatokon végignézni.

Míg hazai oldalon egymásba kapaszkodtak a játékosok, és minden ütemre elszántan fújtattak egyet, a Loki labdarúgói közül többen is csak a távolba meredtek, vagy éppenséggel cikázó tekintettel pásztázták a szemközt felsorakozó lelkes ellendrukkereket.

Jókora „hangulatszakadék” választotta el egymástól a két kispadot is. A hazai részleg olyannak tetszett, akár a nyugalom szigete, s bár lehetséges, hogy Szentes Lázár valójában nagyon is emocionális ember, a vezetőedző arcáról a közönyt súroló magabiztosságon kívül semmi mást nem lehetett leolvasni. Ezzel szemben Herczeg András klubmenedzser feszültnek tűnt, a téttel járó teher kellemetlen ballasztként nehezedett sajátjai vállára.

Noha a hazaiak 2–0-s győzelmükkel a számokkal nem kifejezhető lélektani előnyüket tovább növelték, immár a tabellán is három pont választja el egymástól a két csapatot. Így történhetett, hogy a mérkőzésen néhány indiánszökdeléstől eltekintve visszafogottan viselkedő hazai szakmai stáb – mintha a lefújáskor megnyitottak volna egy csapot – kieresztette a gőzt. Az újpesti öltözőfolyosón szinte visszhangzott az örömittas felkiáltás: „Megvan!”

Persze még nem az arany.

Tény azonban, hogy az Újpest olyan hullámhegyre kapaszkodott fel, amelyről aktuális formája alapján nehezen eshet le. Ne feledjük, Szentes Lázár csapata eddig egyszer szenvedett vereséget a bajnokságban, s azt sem a közelmúltban „követte el”. Tekerjük vissza az idő kerekét: augusztus 1-jét írtunk, amikor a második fordulóban a Vasas hazai pályán 4–2-re bedarálta a szétesően játszó, a helyüket pusztán toporogva kereső újpestieket.

A debreceniek kijózanító pofonja tovább váratott magára.

A bajnokságban addig még veretlen piros-fehérek szep-tember végén (hat nappal azután, hogy 4–1-re legyőzték a fent emlegetett Vasast…) szaladtak bele a késbe Kecskeméten (0–3), miután Oláh Lóránt kétszer is szétforgácsolta a kapufát. Novemberben aztán a Diósgyőr is fricskát adott Herczeg András együttesének, hátrányból fordítva győzte le a saját szurkolótábora előtt akkor már mintegy nyolc hónapja veretlen Lokit. Mindkét esetben figyelmeztető jel volt, hogy a DVSC játékosai képtelenek felpörögni, a rohamok elmaradtak – vagy ha eljutottak az ellenfél kapujáig, akkor a szerencse hagyta őket cserben.

Újpesten viszont úgy szorítják Fortuna kezét, hogy legszívesebben el sem engednék már.

Amikor döcög a játék, akkor Kabát Péterék a „barátságnak” köszönhetően lendülnek át a holtponton. A legvérmesebb újpesti szurkolóknak ugyanakkor be kell látniuk: a tavasszal Nyíregyházán (3–1), majd a Siófok ellen (2–0) is nyikorgott a gépezet. De hogy így is sikerül fordulóról fordulóra begyűjteni a pontokat, éppen a csapat erejét mutatja. A játékosok duzzadnak az önbizalomtól – fel sem vetődik bennük, hogy elveszíthetik a versenyfutást. Magabiztosságukkal ezúttal éppen legnagyobb riválisukat bizonytalanították el.

Mégis óva intenénk az újpestieket: a lélektani és pontszámbeli előny lehet, hogy csak április 8-ig, a ZTE–DVSC csatáig tart.

Aztán újra harc kezdődik az újpestiek és a debreceniek között.

S ha az utolsó fordulóra maradna a döntés, a párosítás (DVSC–Paks, Újpest–Fehérvár) nem sok jóval kecsegtet – már csak babonából sem. A 2006-ban az FC Fehérvár ellen elbukott „aranymeccs” (1–3 a Puskás-stadionban) óta ugyanis két dologtól irtóznak igazán a Megyeri úton.

A piros-kékektől és a számolgatástól…