Sípszó előtt

A télen hét bőrt is lenyúztunk arról a témáról, jól járna-e a magyar futball, ha a játékvezetők engednék a keményebb, férfiasabb játékot, s nem fújnának rögvest a sípjukba, amikor két labdarúgó összecsap a labdáért. A bírók főnöke, Vágner László erre úgy reagált, hogy nem feltétlenül a játékvezetők hozzáállása, engedékenysége kínálna megoldást, hanem előbb ott kellene kutakodni: vajon a honi mezőnyben szereplő futballisták elég képzettek-e ahhoz, hogy a keménységet a meccs hevében ne keverjék össze a durváskodással? S hogy ez a felvetés mennyire jogos volt, ahhoz a péntek esti Fehérvár–Debrecen mérkőzésből elegendő volt fél órát megnézni, hogy megszülessen a bírálat: bizony mifelénk még nem jött el az ideje, hogy uralkodóvá váljék az angolos stílus. A Sóstói Stadionban a szerelési kísérletek többsége a bokán rúgásban merült ki, a megiramodó ellenfél feltartóztatása szinte kivétel nélkül a bodicsekelésre hajazó mozdulatban volt tetten érhető, a játékvezetői ítéleteket követő folyamatos, s e helyütt idézhetetlen kommentálásról pedig ne is beszéljünk. Úgyhogy inkább soroljuk az álmok kategóriájába, hogy az NB I-ben a nívó növekedése egyenes arányban lehetne a ritkábban megszólaló bírói síppal… Ráadásul a professzionális futballban egyáltalán nem téma, hogy a játékvezető mit enged és mit nem a gyepen (sőt, ehhez tegyük hozzá, hogy az irigyelten kemény angol futballban működő játékvezetők egyike sem jobb, mint a tavaly az olimpiai döntőt dirigáló Kassai Viktor – sőt…), hanem valóban a játék a fontos, amelyben a már fentebb sorolt bokán rúgás, a bodicsekelés, a reklamálás azonnali hatállyal büntetendő. Márpedig az idehaza álmodott kemény, férfias játék sem szólhatna másról, mint arról, hogy a pályán érvényes szabályokat be kell tartani. Csak éppen ehhez meg kellene tanulni futballozni is – jól…