Pedig volt mit nézni bőven, az őszihez képest új hadrendre (4–4–2-re) váltó fehérváriak olyan vehemensen estek neki a debrecenieknek, hogy Vukasin Polekszics többet volt a levegőben a találkozó elején, mint a műrepülő Besenyei Péter. Jöttek a labdák jobbról, balról, középről, s a Loki kapusa többször is bravúrral hárított. Aztán magához tért a vendégcsapat, és gyakorlatilag az első valamirevaló lehetőségéből gólt szerzett. De a Fehérvár ezután is ment előre, és egyenlített is Horváth Gábor fejese nyomán, ám Vad II István játékvezető egészen furcsa ötlettől vezérelve érvénytelenítette a szabályos gólt.
A szünet után aztán csendben „sodródott előre” a meccs, s volt idő elgondolkodni azon, a nagy világválság közepette érdemes-e több száz milliós költségvetéssel üzemeltetni egy magyar klubot, amely a téli szünetben nem kevesebb mint nyolc új futballistát szerződtet. Ilyen teljesítményre az „aprópénzért” futballozó és a klubért rajongó saját nevelésű fehérvári fiatalok is képesek lehetnének. A futball – hogy ezt az elkoptatott közhelyet használjuk – ugyanis a szurkolókért van, és a nézőszám sehogy sem akar emelkedni Fehérváron.
A Debrecen gyakorlatilag gond nélkül vitte el a három pontot. A hazai oldalon a koncentráltság helyett az indulatok játszották a főszerepet. Ez a magyar virtus: ha már a játék nem megy úgy, ahogy kellene, jön a keménykedés, a szabálytalankodás…
Mondhatnánk: megvolt az első rangadó – ám különösen a második félidő alapján inkább hagyjuk el a rangadó kitételt…
