Dúsgazdagok álmai
Az időzítés nem véletlen. Kedd este ismét az európai klubfutball legmagasabb szintjére terelődött a figyelem, megkezdődött a Bajnokok Ligája nyolcaddöntője, nem egy slágermérkőzéssel. Ezt az alkalmat használta ki a Milan sportigazgatója, hogy olyan európai topliga felállításáról beszéljen, amelybe nehéz bekerülni, s amelyből értelemszerűen nem is lehet kiesni – persze garanciát vállalva arra, hogy az elitliga létrehozása nem érintené a résztvevők szerepvállalását hazájuk bajnokságában. „Biztosra veszem, hogy előbb-utóbb sikerül létrehoznunk egy európai szuperliga-sorozatot, amely a kontinens futballklubjainak krémjét ölelné fel, s amelyben évről évre ugyanazok a csapatok szerepelnének, a legmagasabb szinten kielégítve a szurkolói igényeket” – mondta Gandini.
A sorozat az amerikai major sportok mintáját követné, amelyekből tényleg lehetetlen kikerülni, viszont jelentős anyagi áldozatok árán és hosszú távú, sok évre kiterjedő pénzügyi és infrastrukturális feltételekkel, illetve garanciák vállalásával lehet bekerülni. Ezzel el is érkeztünk az európai liga lényegéhez: a pénzhez, illetőleg az anyagi javak elosztásához, vagy ha jobban tetszik – újraelosztásához.
Éppen a Milan volt az, amelynek mindenhatója, Silvio Berlusconi több mint másfél évtizede felvetette, hogy két Milant kellene létrehozni, az egyik az olasz bajnokságban és a Bajnokok Ligájában szerepelne, a másik közben járná a világot, és bemutató mérkőzéseket játszana heti rendszerességgel – természetesen jó pénzért vállalva ezeket a fellépéseket.
A kilencvenes évek elején sokan megmosolyogták a jelenlegi olasz miniszterelnök ötletét. A Nemzetközi (FIFA) és az Európai Labdarúgó-szövetségnél (UEFA) azonban nem nevettek. Már akkor átlátták, az ilyen törekvés addigi, gyakorlatilag korlátlan jogaik megnyirbálását jelenti.
Ráadásul a rémkép az ezredfordulón testet öltött, amikor létrejött a G14 néven elhíresült csoport – amely később tovább bővült. Az alapító tagok a legsikeresebb (hét vezető futballnagyhatalom 14 egyesülete, összesen 250 bajnoki címmel) európai sztárklubok voltak, amelyek nagyobb részesedést kívántak az UEFA-nak és a FIFA-nak járó óriási bevételekből, mondván: rájuk kíváncsiak a rajongók. Még az is felvetődött, hogy az érintettek – Barcelona, Real Madrid, Manchester United, Liverpool, Juventus, Milan, Internazionale, Marseille, PSG, Bayern München, Borussia Dortmund, Ajax, PSV, Porto, majd a később csatlakozó Arsenal, Lyon, Bayer Leverkusen és Valencia – elszakadnak az UEFA-tól, ám a nyílt konfrontációt még a Krőzusok sem merték vállalni.
Amikor Michel Platini lett az UEFA elnöke, a kis klubok érdekeit hangoztatva folyamatosan igyekezett gátat szabni a G14 törekvéseinek. A huzavona vége az lett, hogy a FIFA és az UEFA kompenzációt vállalt a játékosok azon sérülései után, amelyeket a válogatott mérkőzéseken szenvednek el, cserébe 2008. február 15-én a G14 feloszlatta magát. Ráadásul a nagy klubok még abba a szervezetbe is beléptek, amely 53 európai ország 103 csapatát foglalja egybe – így is deklarálva a kontinens futballközösségének szent egységét.
Szent, legalábbis papíron, egészen addig, amíg az erősek nem akarnak „még szentebbet” létrehozni. Olyat, amelyet ők irányíthatnak, s amelyekben azok a részvételi szabályok, amelyeket ők ötölnek ki, s amelyekbe senki sem szólhat bele. Sem a résztvevők számába, sem abba, kik közvetíthetnek, sem abba, hogy mennyiért, sem abba, hogy a befolyó pénzt miként osztják el.
A kicsik, a szegények meg marakodjanak a koncon. Így megy ez, amióta világ a világ.
