„Marian csak alszik”

Tudjuk, milyen nehéz lehet most önnek, köszönjük, hogy rendelkezésünkre áll.Tudjuk, milyen nehéz lehet most önnek, köszönjük, hogy rendelkezésünkre áll.

Nehéz, persze hogy nehéz, de akkor mit mondjon Marian édesapja?! – kérdezett vissza Adrian Petrea. – Ugyanakkor szívesen beszélek Marianról, hiszen így még többen megtudhatják, milyen fantasztikus ember volt.

Régóta ismerte, ugye?

Nagyon régóta, azóta, hogy a Dinamo Bucuresti-hez került. Sosem feledem, amikor a mesterünk lehozta az első edzésre, csak néztünk, te jó ég, mekkora fickó ez! Olyan magas embert még nem is láttunk addig... Az igazat megvallva nem hittük volna, hogy ilyen jó játékos válik belőle. A mozgása igen fura volt, a technikája sem volt tökéletes, szóval nem jósoltunk neki nagy jövőt ezen a pályán. Ránk cáfolt – és ennek mi örültünk a legjobban. Harcos volt a javából, becsülettel megküzdött mindenért, amit elért. Nem ismert lehetetlent, mindent megtett azért, hogy sokra vigye, és tessék, mindannyiunk csodálatát kiváltva eljutott odáig, hogy a Veszprém szerződtette. Istenem, képtelen vagyok elhinni, hogy már nincs köztünk… Vasárnap fél öt lehetett, amikor csörgött a mobilom, és valaki csak annyit mondott: Marian meghalt. Biztos voltam benne, hogy az illető szórakozik, ezért nemcsak hogy kinyomtam a telefont, ki is kapcsoltam. Amikor reggel visszakapcsoltam, rengeteg nem fogadott hívást és üzenetet jelzett a készülék. Akkor tudatosult bennem: a hajnali telefon nem vicc volt… Azóta mást sem látok a tévében, mint a rettenetes tragédiáról szóló híreket, de nekem mondhat bárki bármit, még a saját fülemnek és szememnek sem hiszek. Marian egyszerűen nem halhatott meg! Főleg így nem.

Igaz, hogy vasárnap délután Debrecenbe készültek?

Az volt a tervünk, hogy együtt elmegyünk a Loki és az Otelul Galati mérkőzésére, hiszen a román csapatban szerepel Valentin Ghionea felesége, Renata, gondoltuk, a helyszínen szurkolunk neki. Most már soha többé nem megyünk együtt sehova... Marian gyakran meglátogatott minket Szegeden, nem csak mi, mindenki szerette őt errefelé. Persze, nem lehetett őt nem szeretni! Csupa mosoly, kacagás volt az élete, bármikor találkoztunk, bármikor beszéltünk telefonon, megnevettetett minket. Arról nem beszélve, hogy bárki segítségre szorult közülünk, Marianra mindig elsőként számíthattunk. Hogy milyen remek ember volt, mi sem jelzi jobban, mint hogy külföldi létére mennyien megsiratták Magyarországon. Természetesen Románia is gyászba borult, otthon sem érti senki, mi történt. És miért…

Szívszorító felvételeket mutattak önről kedden, amint zokog a barátja holttestét hazaszállító, Szegeden megálló autó mellett. Szemtanúk szerint sokkos állapotban volt. Szerdára jobban lett valamelyest?

Valamelyest… Talán azért, mert bele sem gondolok abba, hogy Marian meghalt. Édesapjának is azt mondtam, hogy nyugodjon meg, Marian csak alszik. Fontos meccse lesz vasárnap, amiatt pihen.

Csak ámultunk Petre Cozma viselkedését látva. Ilyen méltóságteljesen viselni a gyászt…

Ennyire jó ember ő. És a világ egyik legcsodálatosabb édesapja. De… Amikor először találkoztam vele a Dinamóban, rápillantottam, és úgy éreztem, egy hatalmas hegy tornyosul előttem. Kedden meg törékeny kavicsnak tűnt... Kívánok neki és családjának erőt és kitartást, hogy ezt a drámát átvészelje. Tudniuk kell, ahogy mi számíthattunk eddig a fiukra, a jövőben ők is számíthatnak ránk. Ami tőlünk tellik, megtesszük, hogy segítsük őket.

Most, amikor beszélgetünk, éppen úton vannak a győri bajnoki meccsre. Fel sem vetődött önben, hogy ne lépjen pályára?

Nem! Nagyon örülök, hogy edzőnk, Vladan Matics helyet szorított nekem a keretben, mert minden egyes góllal Marian emlékének akarok adózni.

Látta valaha szomorúnak a barátját?

Igen, ráadásul nem is olyan rég. A horvátországi világbajnokság sem a csapatnak, sem neki nem úgy sikerült, ahogy reméltük, a torna után rettenetesen el volt keseredve. Még a válogatottságot is lemondta, mert úgy vélte, a kapitány nem bízik benne eléggé, keveset játszatja. Elárulhatom, különösen a magyarok ellen akart több időt a pályán tölteni, hogy bizonyítsa mindenkinek: mennyit fejlődött, amióta Veszprémben szerepel. Nekünk persze nem kellett bizonyítania semmit, hiszen tisztában voltunk vele: az álmait valóra váltva az évek során kiváló kézilabdázó lett. Olyan, akiért méltán rajongtak a sztárokhoz szokott veszprémi drukkerek. Sőt: olyan, akit méltán szerettek a magyarok.

Őriz valamilyen emléket tőle?

Egy nadrágot. Én még a francia Créteilben kézilabdáztam, ő a Dinamóban, amikor egymás ellen játszottunk. A találkozó végén nem mezt, hanem sortot cseréltünk. A múltkor abban edzettem... Különben pedig a szívem tele van emlékekkel! A mosolya, a tréfái, a góljai... Kivételes ember volt. Állítólag csak az hal meg, akit elfelejtenek. Hát Mariant sosem felejtjük! Ezért is vagyok benne biztos, hogy Marian nem halt meg.