„Úgy szerettem, mint a kisöcsémet”

Röstellem, hogy ilyenkor zavarom, de…Röstellem, hogy ilyenkor zavarom, de…

…ugyan már, nem magának kell szégyenkeznie, hanem annak az állatnak vagy azoknak az állatoknak, akik ezt tették Marian Cozmával, Zsarko Sesummal és Ivan Pesiccsel. Mert akik ilyesmire képesek, az én szememben nem emberek, hanem állatok! – kesergett Dejan Perics.

Ön nem tartott a társaival szombat este.

Nem, de nem sok híja volt. A Balatonfüred elleni győzelmet követően éppen Marian és Ivan kapacitált leginkább, hogy igyunk meg egy sört. Ráadásul, Istennek hála, Iváncsik Gergő kisfia is egészségben megszületett a minap, tehát lett volna ok bőven a koccintásra. Mégis azt mondtam a srácoknak, hogy ha egy sört megiszom, abból több lesz, és akkor nem tudok hazamenni a családomhoz, így az elnézésüket kérve kocsiba ültem, s elindultam Szlovénia felé. Meglehet, ez volt életem legszerencsésebb döntése…

Mikor értesült arról, mi történt Veszprémben?

Vasárnap hajnalban Marko Vujin hívott.

A mikor sírva szólt a telefonba, tudtam, hogy baj van…

Azt viszont ne várja tőlem, hogy elmondjam, mit éreztem akkor. Sőt ezt most sem tudom elmondani. Csak fortyog bennem a tehetetlen düh, miközben nem értem, mi zajlik ebben a világban. Egy biztos, az életünk, az eddig békésnek, nyugodtnak és védettnek hitt életünk egy csapásra megváltozott.

Ezt hogy érti?

Úgy, hogy tehetünk bármit, már soha, de sohasem lesznek olyan boldogok a napjaink, amilyenek vasárnap hajnalig voltak. Ápolhatjuk bármilyen tisztességesen az emlékét, Marian Cozmát már senki sem adja vissza nekünk. Erősnek kell lennünk, csapatkapitányként igyekszem tenni is azért, hogy azok legyünk, azonban Marian mindig hiányozni fog.

Milyen ember volt?

Elég, ha annyit mondok, hogy úgy szerettem, mint a kisöcsémet?

Elég, köszönöm.

Azért szívesen beszélek még róla, megérdemli. Szóval mindig mosolygott, soha senkit sem bántott, bárkihez szólt, azt kedvesen tette. A legjobb barátok, a legjobb emberek egyike volt, aki ezen a földön élt. Te jó ég, huszonhat éves, és már úgy beszélünk róla, hogy csak élt… Miért, árulja el nekem, miért?

Nem tudom...

Én sem. Folyamatosan azon rágódom, mi motiválta ezeket az állatokat, hogy ezt tegyék Mariannal, Zsarkóval és Ivannal. Mint egy rossz akciófilmben, úgy bántak velük! De legalább Zsarko és Ivan túlélte…

Ebben a helyzetben mi segíthet? Segíthet valami egyáltalán?

Talán a kézilabda, talán az, ha játszunk, talán az, ha nyerünk. Már csak Marian emléke miatt is, mert neki mindene volt a Veszprém. De ezekben az órákban nehéz, rettenetesen nehéz a játékra gondolni. Inkább azon töprengek, hogy akkor holnap, holnapután, jövő héten vagy két hónap múlva biztonságban leszünk-e? Hiszen ha most a kézilabdázók voltak a támadás célpontjai, akkor ki és mi garantálja, hogy legközelebb nem ugyanígy lesz?! Hogyan éljünk így normális, hétköznapi emberekhez illő életet?

Félve tér vissza Veszprémbe?

Nem félek! Minden korábbinál összetartóbb és egységesebb lesz a csapatunk, erre bárki mérget vehet! Azt ugyanakkor nagyon remélem, hogy a rendőrség mihamarabb megtalálja a tetteseket. Mi pedig eltemetjük Mariant, de abban a tudatban, hogy örökre velünk marad. A Teremtő már sosem adja viszsza, azonban belül, a szívünkben mindig is velünk lesz. Érte fogunk küzdeni, és érte fogunk nyerni! A kisöcsémért…