Imádják a németek is

A rajongók nem szoktak ünnepelni egy jobbhátvédet. Németországban nem szoktak ünnepelni egy franciát. Ez a francia, ez a jobbhátvéd azonban szeretnivaló. Érdemes rá. Willy Sagnol ugyanis hivatalosan is bejelentette, nincs tovább. Nem gyógyul sérült Achilles-ina, ezért felhagy az aktív labdarúgással, nem tölti ki az őt még másfél évig a Bayern Münchenhez kötő szerződését.

Kár, hogy így alakult. Ez az ember tudott futballozni, és tudta élni az életet. Mindenről megvolt a véleménye, mindig kitette a szívét a pályára, sohasem alibizett, nem véletlen, hogy az Allianz Arena nézőserege hamar megkedvelte a 182 centis franciát, aki kulturáltan bánt a labdával, nem rúgta el égbe-világba, lehetett rá építeni a támadásoknál, arra még inkább, ami a fő feladata volt pályafutása során: szerezze meg a labdát. Jó százalékkal megtette. Nem durván, nem sablonosan, maga volt az elegancia.

Persze aki Saint-Étienne-ben született a hetvenes évek vége felé, annak kötelező volt a labdával, a labda imádatával kelnie és feküdnie. Abban a városban, ahol fanatikusan rajonganak a futballért és a csapatért, amelyet 1979 és 1982 között bizonyos Michel Platini irányított karmesterként, miközben minden megmozdulását áhítattal figyelték a lelátóról. A kis Willy Sagnolba akkor költözött be a futball feltétlen szeretete.

Sagnolnak szerencséje volt abban is, hogy az általa ötévesen áhítattal csodált francia válogatottban (amely az 1982-es vb-elődöntőben minden idők egyik legemlékezetesebb meccsén kapott ki tizenegyesekkel a németektől) Manuel Amoros játszott „jobbhátvédben”, s a lányok kedvence forradalmasította a posztot: addig ugye az volt az alapelv, hogy aki máshová nem fér a csapatba, az lesz a jobb- vagy a balbekk. Nos, attól fogva tudni kellett futballozni is ebben a pozícióban. Mára pedig egy csapat stratégiájának meghatározó helye a szélső poszton játszó labdarúgó.

S az egyik legjobb ezek közül: Willy Sagnol.

1990-ben kezdett futballozni a Saint-Étienne kölyökcsapatában, majd 1995-ben 18 évesen ott is mutatkozott be a nagyok között. Két év múlva már a malajziai ifi vb-n játszhatott, s a következő négy esztendő az AS Monacóban találta. Utolsó hercegségbeli idényében a csapat megnyerte a bajnokságot, addigra az akkor 24 éves fiatalember már az egyik legjobbnak számított a maga „szakterületén”. Bekerült a francia válogatottba – bár a győzedelmes Európa-bajnokságon még nem volt ott a keretben –, majd meghozta élete döntését: elfogadta a Bayern München ajánlatát.

Nem döntött rosszul. Finoman fogalmazva. A bajor sztárklub vele élte újkori történelmének legszebb napjait. Persze, hogy rettenetesen nagy az űr, amit maga után hagy Münchenben. „Az elmúlt hónapokban bejártam a világ összes számottevő orvosát, de nem javul a lábam. Így nincs értelme a folytatásnak, minden lépés kín, járni sem tudok rendesen” – kesergett a futballista, akinek nagy álma már nem válhat valóra: a 2004-es és a 2008-as Európa-bajnokság és a 2002-es vb sem sikerült úgy a franciáknak, ahogy szerették volna. A 2006-os finálé pedig örökre kitörölhetetlen emlékeket hagyott Sagnolban: pedig egyszer olyan passzt adott Zinedine Zidane-nak, hogy a később kiállított zseni fejese után mindenki gólt kiáltott, csak Gigi Buffon nem – ő kivédte.

Willy Sagnol a 2010-es dél-afrikai világbajnokságon szerette volna korábban szerzett ezüstérmét egy arannyal megtoldani. Már nem teheti.