Ideje lenne eldönteni, hogy akkor most félig üres vagy félig tele van-e az a bizonyos pohár.
Hogy a megfejtéshez közelebb kerüljünk, érdemes visszakanyarodni a múlt hétfői, Szlovákia elleni mérkőzéshez. Noha a másnapi Nemzeti Sport címlapja azt kürtölte világgá, hogy „Ez a pont még hiányozhat”, bevalljuk, a 24–24-es döntetlent követően hajlamosak voltunk azt hinni: a románok elpáholják a szlovákokat, és akkor a magyar válogatott – legalább – két ponttal vághat neki a középdöntőnek. A csoportkör befejező napján kiderült, Romániában hiába bíztunk, ráadásul az olimpiai bajnok Franciaország leküzdhetetlen akadályt jelentett Hajdu János együttese számára, így a tervezett két pontból csupán egy került a tarsolyba.
Frantisek Sulc (előzetesen nem hittük volna, de megjegyeztük a nevét…) három másodperccel a vége előtt eleresztett bombája bizony érzékeny veszteséget okozott a mieinknek. Annak, no meg több lőtt góljuknak köszönhetően a szlovákok végül Nagy Lászlóék elé furakodtak, és így a második helyről léptek tovább. A kiírás értelmében így a B-csoport harmadik helyezettjével, vagyis a – papíron – gyengébb Dél-Korea ellen kezdték a középdöntőt, nem is volt meglepetés, hogy 23–20-ra győztek. Bezzeg a magyar csapatra az addig – és azóta is – hibátlan Horvátország várt a második szakasz nyitányán, fájdalom, szenzáció szombat este sem született: 27–22 – nem ide.
Adódik a kérdés: mi szükség van a (közel)múlt felhánytorgatására, főleg annak tükrében, hogy Szlovákia azóta kikapott a házigazdától, míg válogatottunk emlékezetes győzelmet aratott Svédország ellen. Nos, mindez azért érdemel említést, mert szakértők egybehangzó véleménye szerint, ha Magyarország szombaton találkozott volna Dél-Koreával, minden bizonnyal könnyedén nyer, míg vasárnap mutatott formájával jóval nagyobb sansza lett volna a horvátok elleni bravúrra, mint huszonnégy órával korábban.
Számoljunk csak: nem engedi ki a kezéből a gyakorlatilag már megnyert szlovák-mecscset a csapat, megveri ázsiai riválisát, majd legyőzi a vendéglátót is, az annyi, mint hat pont, és akkor már-már az elődöntőre lehetne készülni. Elszalasztottak egy nagy lehetőséget a fiúk? Úgy tűnik, el. Akkor most félig üres az a bizonyos pohár, nemde?
Hát…
A svédek elleni párharc előtt az is benne volt a pakliban, hogy csütörtökön csak a tizenegyedik helyért szállhat ringbe válogatottunk. Bármily fura, nem is állt messze ettől: ha nem kerül ki győztesen a vasárnapi összecsapásból, most egy vagy két ponttal szerénykedne, és a Dél-Koreától elszenvedett esetleges vereséget követően az I. csoport utolsó helyére csúszott volna vissza. Ehhez képest mára megteremtette magának az esélyt arra, hogy a földkerekség legjobb hat csapata közé küzdje be magát: ha legyőzi az eddig pont nélküli – és biztosan sereghajtóként záró – vetélytársát, szinte bizonyosan a világ ötödik legjobb együttese címéért meccselhet csütörtök este (ha csak a szlovákok nem verik agyon a svédeket…).
Ugyan Hajdu János a csoportkör és a középdöntő közötti szünnapon jelezte, napjaink magyar válogatottja képes arra, hogy egy-két nap alatt hatalmasat fejlődjön, tartozunk egy újabb vallomással: a horvátok elleni vereség után akadtak kételyeink ezen a téren. A játékosok, hála Istennek, a szakember szavait támasztották alá, és vasárnap délután úgy kézilabdáztak, hogy azzal még a horvát drukkereket is maguk mellé állították. Kezdődött azzal, hogy Nagy László újra a csapat vezéreként tüsténkedett: bár megtehette volna, hogy zúzódott lövőkeze(!) miatt a húzódása miatt hetekre kidőlő Eklemovics Nikola mellől nézi végig a mérkőzést, nem csupán védekezésben, támadásban is jeleskedett. A benne lévő tűz hamar „átterjedt” a társakra; Fazekas Nándor még a mindig higgadt északiakat is kihozta a sodrukból oktatófilmbe illő védéseivel, Császár Gábor lenyűgözően kézilabdázott, Ilyés Ferenc többször akkora erővel lőtt a kapuba, hogy a kaputartó vas mögé szorult labda kiszedéséhez kis híján fogót kellett kérnie az ellenfél hálóőrének, Herbert Gábor olyan sérülést követően is viszszatért a pályára, amely láttán egyesek már a mentőt hívták, Harsányi Gergely élete egyik legszebb és legfontosabb gólját lőtte (mikor, ha nem 30–30nál?!), és persze a többiek is hozzátettek annyit, hogy a végén – a vb-n először – örömtáncot lejthessenek.
És még egy ide kívánkozó jelenet: a vegyes zónában megejtett gyorsértékelés során nem egy játékos emelte ki, hogy „…ha a hátralevő két összecsapáson is ez a mentalitás jellemez minket, meglehet az ötödik hely”. Az emberben ugyan utólag felvetődött, hogy ha egy-két korábbi mérkőzésen is ilyen fantasztikus lett volna a hozzáállás, akkor – az elődöntővel együtt – akár három fellépés is várhatna rájuk, ám a „csúnya” gondolatokat gyorsan elhessegettük magunktól. Annál is inkább, mert a históriáskönyvet fellapozva nyilvánvalóvá vált: ha minden a reményeink szerint alakul, az utóbbi évek legjobb eredményét, a 2003-as hatodik helyezést is felülmúlhatja a gárda.
Ezután maradjunk annyiban, hogy félig tele van az a pohár.
S még egy kis pezsgő is kerülhet bele…
