Iváncsik Tamás ideges volt, egyik cigire gyújtott a másik után. Füstölgése a Szlovákia elleni mérkőzést követően teljességgel érthető volt: hét kísérletéből mindössze kettőt váltott gólra, ráadásul a találkozó vége előtt húsz másodperccel, 24–23as állásnál, vagyis sorsdöntő helyzetben a léc felső élét találta el. A riválisnak maradt ideje még egy támadásra, a végeredmény pedig ismert: Frantisek Sulc 59:57-nél a magyar kapuba talált, kialakítva a szlovákok számára győzelemmel, számunkra vereséggel felérő döntetlent.
Figyeltük, az utolsó dudaszót követően összeroskadva ült a földön, de a csapatból többen is odasiettek önhöz, és gyorsan felsegítették. Nem úgy tűnt, mintha hibáztatnák.
Sovány vigasz… – legyintett a keddi pihenőnapon immár lehiggadva beszélgető Iváncsik Tamás. – Bánt, rettenetesen bánt a dolog.
Nem tudom, mi történt velem, mi történt velünk. Az első félidőben jól játszottunk, csakhogy a folytatásban dekoncentrálttá váltunk, az addig remekül működő védekezésünk felpuhult, és ezt az ellenfél könyörtelenül kihasználta. Újfent bebizonyosodott , hogy ennyit hétméterest és ziccert ezen a szinten nem lehet büntetlenül kihagyni.
Az ajtó-ablak helyzetekből ön is elpuskázott néhányat.
Hibáztam, igen. Nem is egyszer. Kettős emberelőnyben, majd a végén is rossz megoldást választottam. S hogy milyen a sors: az utolsó támadásunk előtt jól védekeztem, ennek köszönhetően labdát szereztünk, aztán ziccerbe kerültem, ám ahelyett, hogy eldöntöttem volna a meccset, szétlőttem a kapufát. Nem is értem…
Alighanem még akkor is eltalálták volna Richard Stochlt, ha nem a kapuban áll. Féltek tőle?
Egyáltalán nem. Jól ismerjük, hiszen Dunaújvárosban véd – nekem csapattársam is volt –, tudjuk róla, kiváló kapus, ugyanakkor nevetséges, hogy gyakorlatilag agyonlőttük. Holott tisztában voltunk vele, úgynevezett szemaforkapus, azaz a félmagas lövéseket hárítja a legkönnyebben. Erre mivel próbálkoztunk a leggyakrabban? Félmagas lövéssel…
Elfáradtak?
Nem éreztem így, de a félidei hatgólos előnyünkből egyet akkor is meg kellett volna tartanunk a végére, ha elfogy a levegőnk.
Akik a meccseiket nézik, nem unatkoznak…
Szerintem senki sem bosszankodna a szurkolóink közül, ha drámai küzdelem helyett simán megnyernénk a meccseinket. Ettől függetlenül tény, hogy amíg Románia ellen a sírból hoztuk vissza a mérkőzést, Szlovákiával szemben a mennyből taszítottuk magunkat a pokolba. Úgy fest, képesek vagyunk csodálatosan és tragikusan is kézilabdázni. Ha vinni akarjuk valamire ezen a világbajnokságon, utóbbit többet nem engedhetjük meg magunkat.
Az okosok ilyenkor rukkolnak ki azzal, hogy ez a pofon még jókor is jöhetett.
Jókor jött pofont még sosem kaptam… A tanulságot természetesen le kell vonni, ám csüggednünk sem szabad. Tartom olyan erősnek a csapatot, hogy ne a tipikus magyar mentalitás jellemezze a folytatásban, azaz ne a kudarcon rágódjon, hanem az járjon a fejekben, hogyan juthat tovább, akár az első helyen.
Két győzelemmel könnyedén…
Hol az az egy? Előbb verjük meg az argentinokat!
Csak nem tart tőlük?
Tartani senkitől sem kell, de ha nem adjuk meg a kellő tiszteletet a másiknak, az visszaüthet, s ha nem úgy játszunk, ahogy tudunk, bárki ellen megszenvedhetünk. A példáért sajnos nem kell messzire menni.
Az Argentína elleni találkozóig összekapják magukat?
Ebben biztos vagyok. Nem tartozunk abba a típusba, aki magába roskad. Amit eddig jól csináltunk, azt igyekszünk ezután is jól csinálni, a hibákból meg tanulunk. Mivel a csoportból kötelező a továbblépés, le kell győznünk a dél-amerikaiakat!
Csütörtök délután pedig lehet szurkolni a románoknak, hogy felülkerekedjenek Szlovákián.
Látják, ez a baj! Drukkolnunk kell egy másik válogatottnak, hogy mi jól járjunk. Saját magunk számára tettük nehézzé a folytatást, ám javításra még mindig van lehetőség, hosszú a világbajnokság.
A legjobbaknak február elsejéig tart…
Hiszem, hogy nekünk is.
