Nagy visszatérő, igazi örök küzdő

Nyolc szakaszgyőzelmet számlál a Dakaron, s az utóbbi években felfelé ívelt a csillaga. A spanyol Isidre Esteve Pujol a világ legjobb terepmotorosai közé tartozott, ám jött az a borzalmas nap 2007 végén. Elesett, deréktól lefelé megbénult, ám most újra itt van, egy speciálisan a számára készített SsangYongot vezetve – s ugyanúgy viccet csinál mindenből, mint régen.

Isten hozta újra itt, a Dakaron. Hogy érzi magát?

Köszönöm, jól. A baleset utáni hónapok nehezek voltak, túl sok komplikáció adódott, és nem hagyhattam el a kórházat, de most már minden rendben.

Azért az talán túlzás.

A körülményekhez képest. Nagyon sok ember dolgozik azon, hogy szép jövőm legyen, és nem akarom elrontani azzal, hogy folyamatosan azon gondolkodom, mikor fogok újra járni. Ha ezt tenném, nem tudnám élni az életem.

Elfogadta a történteket?

Minden héten háromszor azon dolgozom, hogy jó legyen a kondícióm, hogy ha egy nap megtalálják a megoldást a problémámra, megragadhassam a lehetőséget, rajtam ne múljon semmi. De nem akarok folyton arra gondolni, mikor jön el ez a nap.

Egyáltalán, hogy történt ez az egész? Balesete körülményeiről csak keveset lehetett olvasni, hallani…

Spanyolországban volt a verseny – négyszáz kilométert kellett megtenni megállás nélkül, öt perccel vezettem. Már a vége felé jártunk, közel a célhoz, nem mentem gyorsan, alig nyolcvannal, amikor ráhajtottam a pálya közepén egy sziklára. A rugózás nem működött, az ütést a hátamban semmi sem csillapította. Abban a pillanatban megértettem, nagy bajban vagyok. Amikor jöttek a szerelőim, elsőként azt kérdeztem, hol vannak a lábaim, mert nem éreztem őket. Pontosan emlékszem. Pedig nem is vállaltam rizikót. És annyiszor estem már ennél jóval nagyobbat…

Mikor döntötte el, hogy folytatja?

Voltak felkéréseim már a baleset előtt, a támogatók szándéka utána sem változott. Alapítottunk egy autós csapatot, és kaptam három évet, hogy bizonyítsak, mert kocsival egyáltalán nem volt tapasztalatom. Annyira nem, hogy az első versenyemen még azt sem éreztem igazán, hogy gyors vagyok-e vagy sem. Most már tudom, hogy sok-sok autózás után gyors lehetek, hogy jó irányba haladok, haladunk – mert immár ketten vagyunk. Tudja, direkt nem akartam profi navigátort. Mert így együtt fejlődünk, és mert Eric évek óta ismer engem, már egy pillantásomból tudja, mire gondolok. Ez mindennél fontosabb.

Segít a Dakaron a korábbi sok tapasztalat?

Tudom, miként épül fel a verseny, tudom, hogy hosszú, hogy az állandóság a legfontosabb, és azt is, hogy a második része általában nehezebb, mint az első. Látok a pályán, ha a navigátorom mond valamit, nem lepődöm meg, mert magam is évekig navigáltam saját magamnak. Abból a szempontból viszont hátrányban vagyok, hogy az autózásban nem vagyok profi.

Milyen eredményt vár?

Szeretnék mindennap megérkezni a táborba, és befejezni a versenyt. Nem akarom összetörni az autót, mert meg akarom mutatni az embereknek, hogy mennyire megbízható, és hogy én is tudok gyors lenni.