Tizenharmadikból első

Aki megvásárolta a tíz guldenbe kerülő belépőt, 1983. április 24-én szemtanúja lehetett, hogy az utrechti Nieuw Galgenwaard Stadionban lejátszott Hollandia–Svédország barátságos mérkőzésen három újoncot avattak a házigazdák. Igaz, a „kezdőknek” mindjárt kezdőként bizalmat szavazó Kees Rijvers ezzel csupán két családnak szerzett határtalan örömöt: egyfelől a Wim fiuknak tapsoló Hofkenséknak, másfelől az Erwin és Ronald egyidejű pályára lépése miatt duplán érintett Koeman szülőknek. Apró szépséghiba, hogy az ünnepi pillanatok hamarosan gyászosra váltottak: a vendégek 3–0-ra győztek.

Bár a találkozóról szóló beszámolókkal nem találkoztunk eindhoveni látogatásunk során, vagyis írásos bizonyíték nincs a kezünkben, a fivérek meggyőző teljesítménnyel rukkolhattak ki, mert a szövetségi kapitány – Wim Hofkensszel ellentétben – a következő mérkőzésre is meghívót küldött nekik. Másodjára már a győzelem sem maradt el: többek között Ronald góljának köszönhetően Hollandia 3–0-ra verte meg Izlandot. Azt követően Koemanék hol többször, hol kevesebbszer jutottak szóhoz az oranjéban (Ronald többször, Erwin kevesebbszer…), mígnem elérkezett 1988 júniusa. Az akkori szakvezető, a Kees Rijvers helyét 1984 őszén átvevő Rinus Michels megérezhetett valamit. A válogatottban 1984ben egyszer, 1985-ben kétszer, 1986-ban megint csak egyszer, 1987-ben pedig egyszer sem szerepeltetett Erwin Koemant jelölte az NSZK-ba induló keretbe. Sőt a második csoportmeccsen már be is vetette a fedezetsor bal oldalán…

„A rajt előtt tisztában voltam vele, nincs helyem a legjobb tizenegyben, úgy kalkuláltam, a tizenharmadik lehetek a sorban – jelezte Erwin Koeman, hogy 21 évvel ezelőtt sem volt híján a realitásérzéknek. – Helyzetem azért mégsem tűnt reménytelennek, mert a Mechelenben remek szezonom volt, és hogy a lendületem nem hagyott alább, azt a válogatott felkészülési mérkőzésein is igazoltam. Az edzéseken úgy küzdöttem, mintha az életem múlt volna minden gyakorlaton. Végig azzal kecsegtettem magam, hogy egy esélyem úgyis lesz a bizonyításra, és tessék, a szovjetek elleni vereség után a kapitány már a csapatba jelölt. Meglehet, ha Rinat Daszajev nem parádézik a nyitó körben, és nem kapunk ki egy nullára, később jött volna el az időm – vagy el sem jött volna… –, de ha már így hozta a sors, élnem kellett a sansszal. A tornából hátralevő összecsapásokon rendre kezdő voltam.”

Ami talán még fontosabb, négyből négyszer győztes együttes tagja volt. Ami az eredményeket illeti, a hátralevő két csoportmeccsén Angliát 3–1-re, Írországot 1–0-ra győzte le a Michels-legénység, az elődöntőben a hazaiakat verte meg 2–1-re, míg a fináléban visszavágott a Szovjetuniónak. Jegyezzük meg, a 2–0-s diadal nem jöhetett volna létre, ha a 32. percben Erwin Koeman nem ível mesterien a Ruud Gullitnak gólpasszt adó Marco van Basten fejére – és ha szünet után a támadó nem bombáz úgy Daszajev kapujába, hogy arról még ma is sóhajtozva mesél szövetségi kapitányunk.

„Hej, az a második gól… Mást sem hajtogatok 1988 óta, mint hogy Marco van Basten fantasztikus gólt lőtt. Aki Európa-bajnoki döntőben ilyet tud rúgni, az az én szememben a világ egyik legjobb labdarúgója! Gólja csak még szebbé varázsolta a győzelmünket – csodás momentuma volt a felejthetetlen kilencven percnek. Igaz, ha egy centiről gurított volna az üres kapuba, annak ugyanúgy örültem volna…”

Sokan úgy tartják, a Henri Delaunay-trófeát gyakorlatilag már akkor megkaparintották a hollandok, amikor a hamburgi elődöntőben a maguk javára fordították a nyugatnémetek elleni elődöntőt – ugyebár 0–1-ről jutottak 2–1-re. Hogy mást ne mondjunk: sorozatunk előző részében Erwin és Ronald papája, Martin Koeman elárulta, az aranycsata előtt az utolsó guldenét is feltette volna fiai sikerére.

„Édesapámat ezúttal nem vádolhatom elfogultsággal, mert ha futballról van szó, mindig reálisan látja a dolgokat. Úgy fest, ebben hasonlít rám. Bocsánat, én hasonlítok rá… – korrigált sietve Erwin Koeman. – Hogy őszinte legyek, a döntő előtt magam sem kételkedtem a győzelmünkben, ám mielőtt bárki nagyképűséggel vádolna, leszögezem: a kellő tiszteletet megadtuk a vetélytársunknak, már csak azért is, mert tizenhárom nappal korábban jobbnak bizonyult nálunk. Csakhogy abból a vereségből is önbizalmat merítettünk, mondván, annyira nem lehetünk rosszak, hogy kétszer kikapjunk ugyanattól a csapattól. Ennél is lényegesebb volt, hogy amennyire hittem magamban, annyira bíztam a társaimban is, és ezzel ugyanígy voltak ők is. Bármily furán hangzik, a kezdést megelőzően cseppnyi feszültséget sem éreztem, mert számomra egyértelműnek tűnt: ha kiadjuk magunkból, amit tudunk, nyernünk kell. Tulajdonképpen enynyi a június huszonötödikei diadalunk magyarázata.”

A „Mi igaz abból, hogy az 1988-as holland válogatottnak Whitney Houston a kedvence?” kérdést hallva az akkori balközép jót derült, majd így felelt:

„Túlzás lenne azt állítani, hogy a legnagyobb rajongói közé tartozunk, ugyanakkor hálásak lehetünk neki. A finálé előtt két nappal ugyanis csapatostul elmentünk a koncertjére, és azt kell mondjam, kifejezetten jól éreztük magunkat. Szükségünk volt rá, hogy kieresszük a gőzt, és az az este tökéletesen megfelelt e célra. Emlékezetes bulikban szerencsére nem volt hiány az idő tájt: a döntő után még Münchenben vettünk részt egy szédületes partin, majd másnap odahaza folytatódott az ünneplés. Istenem, micsoda menet volt! Eindhovenbe érkeztünk, ott harmincezren vártak bennünket, majd buszra szálltunk, és elindultunk Amszterdamba. Azt nem mondom, hogy a megszokott tempóban: a máskor egyórás utat három és fél óra alatt tettük meg… Amszterdamban aztán hajókáztunk egy nagyot – a parton egymillió ember éljenzett minket. Mivel Mechelenben három hétre rá kezdődött a felkészülés, a következő nap repülőre ültem a családdal, abban bízván, hogy Görögországban kipihenem magam. Nem sikerült. A tengerpart tele volt honfitársaimmal, mindenki narancssárga trikóban flangált, és mivel tízből tízen felismertek, percnyi nyugtom sem volt…”

Felvetjük: jobb lett volna, ha a csoportkör után kiesik a csapat, hiszen akkor békésen, senkitől sem zavartatva lehetett volna vakációzni?

A válasz logikus: „Ha nem jutunk tovább a csoportból, akkor meg azért zargatnak, és az elég kínos lett volna. Különben is: arról bárkivel szívesen beszélgetek, hogyan lettünk Európa-bajnokok...”