Szervezett bölcsőfosztás

„A Chelsea szerződteti a 12 éves Jeremy Bogát” (2008. október).

„Az AC Milan megszerezte a 9 éves mexikói csodagyereket” (2008. szeptember).

„Az Everton 7 éves kapussal erősített” (2008. március).

„A Manchester United lecsapott a 9 éves ausztrál fiúra, az új Rooneyra” (2007. augusztus).

„A Barcelona kétmillió fontért vásárolt egy 12 éves törököt” (2007. március).

„A Real Madrid új angol játékost igazolt, a 7 éves Niall Masont” (2004. szeptember).

Az utóbbi évek nemzetközi futballsajtójából kiragadott hírcímek jól érzékeltetik a folyamatot, amely a kilencvenes évektől kezdve egyre erőteljesebben jelentkezik az átigazolási piacon. Hívhatjuk gyermekkereskedelemnek is, noha ezzel a kifejezéssel azért óvatosan kell bánnunk, hiszen a klubok sokszor papíron nem hágják át a szabályokat: a külföldről jött fiúnak egy közeli rokonát (apját, anyját, bátyját) is elhívják kísérőnek, szállást, munkát keresnek neki, s az üzlet máris kikezdhetetlen a gyermekek jogait még oly szigorúan vigyázó szervezetek előtt is.

Platini állítja, tíz gyerekből csak egy lesz futballista

Az eljárás azonban több szempontból is rendkívül veszélyes. Egyrészt jelentős kárt tehet a túl korán sztárként kezelt, óriási teljesítménykényszer alatt álló gyermek személyiségfejlődésében (erről lásd bővebben „Az első fecske” című keretes írásunkat), másrészt tovább mélyíti a szakadékot a gazdag és a kevésbé tehetős egyesületek között.

„Mit látunk ma? A hatalmas klubok úgy cselekszenek, mint a halászok, akik elképzelhetetlenül nagy hálójukkal mindenfélét kihúznak a tengerből, aztán amire nincsen szükségük, kivágják a szemétbe”

– világított rá a problémára Frans Timmermans, a holland kormány európai ügyi minisztere, aki az elmúlt fél évben az Európai Unió (EU) soros elnökségét betöltő Franciaország szakpolitikusaival együtt javaslatot terjesztett elő az Európai Bizottságnak a sport egyes területeinek speciális jogi szabályozására. E témával is foglalkozott a november végén Biarritzban az EU sportminiszterei és sportállamtitkárai számára rendezett informális találkozó, amelyen Michel Platini, az UEFA elnöke is felszólalt.

„Európában és a világban szabályos gyermekkereskedelem zajlik, és ne várják, hogy finomabban fogalmazzak, a helyzet ugyanis rettenetesen súlyos – emelte fel hangját a jelenségellen a francia elnök. – Tizenkét-tizenhárom éves gyerekeket szakítanak ki a családjukból, kultúrájukból, környezetükből, hogy pénzért az üzlet részeivé váljanak. Aki tisztában van azzal a statisztikával, hogy tíz ilyen fiatalból átlagosan egy fut be profi pályafutást, nem ülhet tétlenül. Éppen ezért azt szeretnénk elérni, hogy tizennyolc év alattiak az Európai Unión belül ne igazolhassanak külföldre. És ez nem a szabad munkavállalás akadályozása, hanem a fiatalokat fenyegető veszély kivédése.”

Angliában hallani sem akarnak a szabályozásról

Angliában vették az üzenetet, s a kis-, illetve fiatalkorúak vadászatában élen járó Premier Leagueklubok a politikai vezetőkkel együtt azonnal jelezték: minden létező eszközzel tiltakoznak a lépés ellen. Az egyetlen „óvatosan támogató” Lord Triesman, az Angol Labdarúgó-szövetség (FA) igazgatója volt, de egybecsengő vélemények szerint ő is csak azért bizonytalankodott, mert féltette a 2018-as világbajnokság megrendezésére vonatkozó angol pályázat esélyeit.

„Inkább ünnepelni kellene az angol klubok sikereit, nem bocsánatot kérni miattuk – harsogta Heaton Harris sportért felelő angol EU-képviselő. – Az UEFA nagyon veszélyes játékba kezdett azzal, hogy a Premier Leagueegyesületek hatalmának letörése céljából az EU-hoz fordult. A brit szakma és a brit politikusok véleménye egyértelmű: el a kezekkel a brit sporttól!”

S talán éppen aközben, hogy a politikus „odafent” szónokolt az angol klubok védelméről, az afrikai partokról újabb hajó indult útnak a kontinens felé illegális „rakományával”, az európai karrier ígéretétől elkápráztatott tizenéves Drogbák, Essienek tucatjaival…

A neves egyesületek egész világra kiterjedő játékosfigyelő hálózatának legfőbb felvevőpiaca ugyanis Dél-Amerika mellett a nyugat-afrikai partvidék, különösen a ghánai és az elefántcsontparti „akadémiák”. Az idézőjel indokolt, hiszen a hangzatos megnevezés legtöbbször be sem jegyzett, poros grundokra vonatkozik, amelyek mellett a licenc nélküli közvetítők árgus szemmel figyelik, a mezítlábas gyerekek közül melyiket csaphatják hozzá a következő, Európába tartó szállítmányhoz. Közülük, ahogy Moussa Ndiaye szenegáli válogatott fogalmazott, „…két százalék célba ér, a többit elfelejtik”.

Eladták a házat is, mégsem ért el a csapathoz a gyermek

„Édesanyám eladta a házunkat, két öcsémet tizenkét éves korában dolgozni küldte, hogy a család ki tudja fizetni az összeget, amelyet az ügynök kért az utaztatásomért – hangzik a sok ezer történetegyike, ez esetben éppen a párizsi Clichy-sous-Bois külvárosi negyedben tengődő 17 éves Bernard Bass szájából. – Amikor Európába értünk, Tenerifén egy hónapig fogságban tartottak, mielőtt a földrészre vittek. Itt azt hazudtam az őreimnek, hogy elmúltam tizennyolc, erre elengedtek. Sikerült eljutnom Franciaországba, ám amikor a beígért próbajátékra jelentkeztem a Metznél, rendőrségi feljelentéssel fenyegetőztek. Most hamis Prada táskák eladásából szerzek némi pénzt, és itt élek egy elhagyott épületben négy hasonló sorsú társammal.”

A nehéz helyzetű jutó afrikai futballisták segítésével foglalkozó francia alapítvány, a Culture Foot Solidaire elnöke szerint jelenleg csak Franciaországban hétezer félrevezetett vagy megbukott „futballistajelölt” bujkál az utcán a hatóságok elől. Jean-Claude Mbvoumin szavai talán nem olyan hangosak, mint az angol klubok védelmezőié, de alighanem közelebb vezetnek az igazsághoz: „A közvetítők minden gyermek után két-háromezer dollárt vágnak zsebre, megígérve a családnak, hogy nagy európai klubhoz viszik őket. És a fiúk közül sokan tényleg tehetségesek, de ebben a korban nem ügynökre van szükségük, hanem apára és anyára.”