Izgalommentes elődöntő

Európa pillanatnyi legjobbjai harcolnak a hét végén Macedóniában, az olimpia árnyékában megrendezett Eb érmeiért. A megállapítás aláhúzandó kulcsszava: pillanatnyi. Persze az is fontos, hogy Peking utáni tornáról van szó, amelyre gyakorlatilag csak a hazaiak nevezték a teljes, vagyis a legjobb keretüket (igaz, a magyarok közül is csak Tóth Tímea és Ferling Bernadett hiányzott).

Az már a végküzdelmek előtt leszögezhető, a világbajnok Oroszország és az olimpiai aranyérmes Norvégia előkelő helye, kiemelkedően fontos szerepe a mezőnyben egy percig sem volt kétséges. Nem is kockáztatott túl sokat, aki az Eb előtt arra tippelt, hogy ez a két sztárcsapat, a pekingi finálé két résztvevője beverekszi magát – netán besétál – a négy közé.

Az Eb magasan kiemelkedő két válogatottja – és persze a meglepetéscsapat Spanyolország – mellé még akár a magyar vagy a mezőny bármelyik másik, közepesen erős együttese is bekerülhetett volna a négy közé. Ahogy a végsőkig harcoló német, vagy a küzdőszellemben szintén nehezen felülmúlható spanyol csapat a csúcs közelébe ért, úgy a román, a horvát, a macedón vagy a svéd válogatott is elődöntős lehetett volna. De egyikük sem az, ahogy a nyolcadik helyen záró magyar sem, s ennek taktikai, pszichológiai okait mindegyik érintett kapitány hosszan tudja sorolni.

Az olimpia után sok szövetségi kapitány által kísérletezésre, csapatépítésre szánt Eb-n nagy vesztesnek tarthatnánk a korábban kiemelkedő tudású sikercsapatnak elkönyvelt Franciaországot (14. hely), Dániát (11.), Ausztriát (15.), Ukrajnát (10.) vagy Magyarországot, ha nem tudnánk, hogy főleg kísérletezni, fiatalokat kipróbálni érkeztek Macedóniába, s persze hangoztatták, a tekintélyük megőrzésére is törekszenek. Ezért volt legtöbbjük nyíltan vállalt célja a hatba kerülés.

Nyilván volt motiváló ereje a fináléba jutásnak, hiszen a döntő szereplői selejtező nélkül ott lehetnek jövő decemberben Kínában a vb-n, s az is biztos, hogy a legjobbak közé kerülésért némi készpénzt is beígértek a játékosoknak (az utóbbiról a legtöbben szégyenlősen beszéltek, vagy inkább hallgattak, mert az összegeket a „fakó” Eb szintjéhez méretezték a szövetségek és a szponzorok). A fináléba kerülés csekély esélyétől és a játékosonként maximum háromnégyezer euró aranyprémiumtól egyik átalakulóban levő csapat sem lett egyszeriben egységes és ütőképes (a norvégok és az oroszok titka a hátország kínálta nagy merítési lehetőség, valamint bizonyos mentális és erőnléti képességek és adottságok összessége). A spanyolok titkát viszont érdemes lenne kifürkészni.

Az európai élcsapatokról kialakult összképbe belesimul a középmezőnyhöz tartozó magyar válogatott is, amelyről bizton kijelenthető, hogy több gyakorlással (két hetet készült az Eb-re), a feltörekvő fiatalok (Szucsánszki Zita, Zácsik Szandra) csapatba építésével és az együttes eddigi kiváló menedzselésének folytatásával visszatérhet az elitbe. Csupán egy-két poszton, főleg az átlövő helyén kell tovább erősíteni (ehhez a legveszélyesebb vetélytársak közül az orosz, a norvég, a német, a dán, a román, a horvát már hozzálátott), s a tavaszi vb-selejtezőre, majd a kínai vb-re újra éremesélyes lesz Magyarország. Pénz, paripa, fegyver – vagyis tehetséges játékos, kitűnő edző, segítőkész szponzor és klub – van hozzá. Igaz, ebben Moszkvától Madridig sincs hiány.