Nem ér tőkét az érem
Egy BBC-hír: Frank Warren, a britek leghíresebb promotere szerződést kötött James DeGale olimpiai, Frankie Gavin világbajnokkkal, illetve a feltörekvő Billy Joe Saundersszel, és rájuk építve próbálja megalapozni a Joe Calzaghe és Ricky Hatton visszavonulása utáni szigetországi profi bunyót. A megállapodás csak Gavinnek mintegy kétmillió fontot jövedelmez a következő két évben.
Arrafelé manapság is kapkodnak a bunyósok után, míg Magyarországon az is dilemmát okoz, hogy meg lehet-e élni az ökölvívásból. A profik között könnyű választ adni, ha valaki eljut arra a szintre, mint Erdei Zsolt vagy Balzsay Károly, akkor igen, egyébként elképesztően nehéz. Az amatőröknél pedig, ahogyan a lapunk szavazásán november hónap sportolójának megválasztott Káté Gyula állítja, kisebb bűvészmutatvánnyal ér fel.
„Szinte minden világversenyen jelentős eredményt kell elérni, akkor jó az esély a megélésre – mondta a liverpooli Európa-bajnokságon a 64 kilósok között második helyet szerző Káté. – De akkor is csak megélni lehet belőle, félretenni lehetetlen. Kivéve ha valakinek jól sikerül az olimpia. Én kétszer próbálkoztam, egyszer sem jött össze, még a pontszerzés sem, pedig azt honorálnák. Így marad a két alapítványtól, az MTK-étól és a Wesselényitől kapott pénzt, de én még így is a határ szebb oldalán mozgolódom. Egy-két évente tudok eredményt hozni, azzal pedig beljebb vagyok, mint a többség.” Ugyanakkor a „Hogyan tud az ezüstéremből tőkét kovácsolni?” kérdésre Káté a „Sehogyan!” felkiáltással válaszolt, majd jelezte, a lehetőségek eléggé behatároltak.
„Profinak nem tudok elmenni, lehet, hogy a jelenlegi magyar körülmények között nem is akarok – mondta a két Ebbronz után eggyel feljebb lépő Káté. – Szponzorokat talán szerezhetek. A hangsúly a talánon van… Mondjuk inkább úgy, kicsit megnőtt rá az esélyem. Bár nem érzem, hogy az ezüst miatt megnőtt az ázsióm. Majd talán a magyar bajnokságon, illetve jövőre, amikor a Wesselényiösztöndíjat újra elbírálják.”
Csötönyi Sándor, a Magyar Ökölvívó-szakszövetség elnöke szerint a helyzeten az változtatna, ha a régi sportállásokhoz hasonló rendszert dolgoznának ki az illetékesek.
„Az egyesületi struktúrát fokozatosan szétverték, a sportállások többsége megszűnt, és a srácok csak akkor jutnak nagyobb pénzhez, ha világversenyről eredményt hoznak – jelentette ki Csötönyi. – Mindig fából vaskarikát találnak ki, csakhogy ez a gyakorlat hosszabb távon a sport elsorvadásához vezet. Nem túl rózsás a helyzet. A szövetség állást nem adhat, az éremért egyszeri jutalom jár, csak sem ez, sem az ösztöndíjas pénz nem számít bele a nyugdíjba meg a tb-be. Így meg nehéz…”
Káténak sincs sportállása, csak ösztöndíja, és valamennyire ő is visszasírja a régi rendszert. „Az olaszoknál is valami hasonló működik – így Eb-ezüstérmesünk. – Nálunk régen felvették a sportolót egy munkahelyre, aztán be sem kellett járnia. A legtöbb olasz manapság a katonaságnál vagy a csendőrségnél dolgozik, onnan kapja a fizetését, állják a nyugdíjukat és az egészségpénztárral kapcsolatos kiadásaikat. Állítólag ezért cserébe havonta egyszer kell bejárniuk továbbképzésre. Vannak sejtéseim, mennyire komolyak ezek a továbbképzések…”
