A nagy Aranycsalád
Belecsöppentünk a történe lembe. Megjelent például egy alacsony, de szemlátomást jó erőnek örvendő úr, odament Buzánszky Jenőhöz, és megkérdezte, megismeri-e. A tétova válaszra aztán kibökte a nevét: „Lóránt Imre vagyok. Gyula öcscse.”
És már repültek is vissza a múltba, keresve az évtizedekkel ezelőtt történt utolsó találkozás pontos idejét. Mire a meghívott vendégeknek megterített asztal melletti székek megteltek, már kötetekre rúgó emlékek százai törtek elő, ám valahogy mégsem áporodott nosztalgia telepedett a teremre. Itt volt Lantos Mihály özvegye és unokája – mint kiderült, senki sem tudta, hogy a legendás balhátvéd a hatvanas években újra megnősült, kisebb csoda, hogy a szervezők rábukkantak a családra. Bozsik Józsefet fia, Péter képviselte, Zakariás Józsefet pedig lánya; Budai László özvegye is eljött emlékezni, Kocsis Sándor fia pedig kizárólag e találkozó kedvéért utazott ide Barcelonából. Zömmel érti a magyart, de nem árt mellé a tolmács, ám nincs szükség szavakra az érzelmek kifejezéséhez, amikor édesapja kedvenc nótájára egy zöld-fehér labda alakú tortát tolnak elé: ifjabb Kocsis Sándor éppen ezen a pénteken ünnepelte születésnapját.
A sorban Hidegkuti Nándor következik: a szervezők péntek délután találták meg Lászlót, a Wembleyben négy gólt szerző – az egyiket, bár szabályos volt, nem adta meg a játékvezető – csodacsatár fiát, aki azonnal átalakította programját, csakhogy itt lehessen. Puskás Ferencet özvegye, Bözsi néni idézte fel, Czibor Zoltánról pedig húga emlékezett meg.
Csak Grosics Gyula és Buzánszy Jenő él azok közül, akik 1953. november 25-én futballtörténelmet írtak Londonban. Jenő bácsi majd kicsattan az egészségtől, állandóan viccelt, évődött, elsősorban Gyula bácsival, aki ugyan vette a lapot, ám nemigen vetette szét a jókedv: „Nincs jó napom. Fáj a rekeszizmom, nehezen kapok levegőt, és ha nem lenne pacemakerem, már én sem lehetnék itt. Na, mindegy, majd elmúlik, ebben biztos vagyok…”
A találkozó célja nem pusztán az emlékezés. DVD készült a legendás mérkőzésről, továbbá Csutorás Ferenc egri borász két éve úgy döntött, hogy borokat készít az Aranycsapat tagjai tiszteletére: egy-egy fajtát a legendákról nevezett el, az ő képük mosolyog a címkén, és a sorozat mostanra vált teljessé (szépséghiba, hogy hiányzik a sorból Gellér Sándor, aki a hajrában állt be a kapuba a sérülést mímelő Grosics Gyula helyére). Amúgy a borász családja és a futball kapcsolata ugyancsak a régmúltból ered: Csutorás Ferenc nagyapja jó barátságba keveredett Puskás Ferenccel, akivel borozót is nyitottak az Eötvös utcában, és amelyet Öcsi bácsi távozása után Sándor Károly segítségével sikerült fenntartani 1960-ig. A „Száguldó Őrnagy” természetesen részesedett a bevételből, és a borász ebben is hű maradt a hagyományokhoz: minden legenda családja részt kap abból, ami a neves testvér, férj vagy édesapa borából befolyik a kasszába.
Szép pillanata volt az estének, amikor két egykori klasszis és kilenc elhunyt társuk egyegy hozzátartozója összeállt a közös fénykép kedvéért. Így és ebben a formában ezek az emberek még sohasem jöttek öszsze, így még sohasem emlékeztek meg Az évszázad mérkőzéséről. Valaki megjegyezte, ez most nem Aranycsapat, hanem Aranycsalád.
Bólogattunk. Az, bizony.
