Együtt szurkoltak a rivális táborok
Alig egy órával a kezdés előtt kisebb riadalom támadt a II-es kapunál:
– Főnök, itt egy szlovák rendszámú autó, mit csináljak?
– Kérdezd meg, mi járatban vannak!
És a rendező már kopogtatott is a vezetőülés melletti ablakon. Hogy a sofőr és közte mi hangzott el, arról nem értesültünk, arról viszont igen, hogy a rövidke párbeszéd „végeredményét” már jelentette is adóvevőjén keresztül: „Szlovákiából jöttek!” Ezt hallva már felkiáltott a mögöttünk álló gépjármű tulajdonosa: „De magyarok vagyunk!” Pontosított is a „beengedő ember”: „Szlovákiából jöttek, de magyarul beszélnek!” S láss csodát: bár a rendszám nem volt leadva, a kapu hamarosan megnyílt előttük…
A szlovákiai magyar kollégákon kívül mintegy háromszáz drukker érkezett Felvidékről, köztük Lengyel Krisztián, akit – sajnos – a november elsejei rendőri brutalitás legsúlyosabb sérültjeként ismert meg országvilág. Sokáig kétséges volt, hogy az életében először a DAC–Slovan Bratislava mérkőzésre kilátogató fiatalember elutazhat-e Budapestre, mígnem orvosai kedd reggel kimondták a „boldogító igent”. A többek között az ő megsegítését is szolgáló jótékonysági mérkőzés így a nyakán-fején merevítő vázat viselő srác kezdőrúgásával indulhatott – egy kétméteres passz ritkán érdemel vastapsot, most azonban ez volt a legkevesebb… Noha negyedórával az első sípszó előtt attól lehetett tartani, hogy több jégcsap lesz a lelátón, mint néző, végül nyertek a nézők: összegyűltek vagy kétezren. Szívet melengető látvány volt, amint a Himnusz alatt a magasba emelkedett több száz magyar zászló és Dunaszerdahely-sál. Az Újpestről, Ferencvárosból, Mezőkövesdről, Szombathelyről, Csallóközből és még ki tudja, honnan befutó drukkerek jóvoltából felemelő volt a hangulat – főleg akkor, amikor a két kanyar egyszerre rázendített. Na jó, nem minden rigmus tűrné el a nyomdafestéket, ám ha november elsején nem ütikverik jogtalanul a magyarokat, 25-én aligha szidta volna bárki is a szlovákokat. A Magyarországot, illetve a DAC-ot éltető nóták persze jóval többször csendültek fel, főleg a második félidőben, amikor az idehaza régen tapasztalt összefogás jegyében felsorakoztak egymás mellett a különböző szurkolói csoportok. Kispestiek, fradisták és újpestiek között, középen álltak a dunaszerdahelyiek.
Kár, hogy mindezt kevés politikus látta. Sőt: információnk szerint egy sem. Holott a dunaszerdahelyi botrány után még olyanok is véleményt nyilvánítottak az ügyben, akik élőben nem is láttak futballmérkőzést – a kispestiek el is küldték nekik a kedd estére szóló meghívókat, csakhogy a számukra fenntartott helyek üresek maradtak. Mi tagadás, sajnálhatják, hogy távol maradtak, hiszen a légkör a békebeli időket idézte, a rendőrök nem hadonásztak gumibotokkal és viperákkal, a kerítésen pedig egy, a történelem szemétdombjára kívánkozó zászló sem lógott. Ellenben zúgott a „Hajrá, Magyarország!” és a „Ria, ria, Hungária!”, míg Lengyel Krisztiánt és a
korábban a Ferencvárost is erősítő, jelenleg a DAC csapatkapitányi karszalagját viselő Pinte Attilát felváltva éltette az összevont B-közép, hogy aztán a végén mindenki megtapsoljon mindenkit.
Szép esténk volt.
