Ezt a csapatot most lehet szeretni!

felkészülésen múlik, ezúttal sem lehet a tét hiányáról beszélni.

Maradva a mérlegnél: a válogatott háromszor győzött, kétszer idegenben, egyszer végzett döntetlenre, és egy vereséget szenvedett, selejtezőcsoportjában pedig a második helyen állva várja a tavaszi folytatást. Mondhatnánk, remek, ám az egészben az a legszebb, hogy pusztán a tényeket nézve maradéktalanul elégedettek lehetnénk, míg a pályán nyújtott teljesítményekből kiindulva okkal lehet némi hiányérzetünk az eredményeket illetően. Magyarán: a játék alapján több volt ebben a csapatban ezen az őszön. Éppen azon a meccsen (Svédországban) kapott ki például, amelyen a legjobban futballozott. Itthon elvesztegetett két pontot a dánok ellen, akik néhány nap múlva győzni tudtak Portugáliában. Ez legkevesebb három olyan pont, amelynek birtokában most nem elégedettségről és szép őszről, hanem csodáról értekezhetnénk, ugyanakkor egyiket sem kaptuk volna ajándékba.

A tavasszal látatlanban elfogadtuk volna ezt a szereplést és eredményt, most pedig kicsit bosszankodunk – tényleg változott a világ a csapat körül.

A válogatott környékén élők határozottan állítják: a siker kulcsa Erwin Koeman. Érkezésekor sokan fanyalogtak, hogy edzőként még nem bizonyítva lett magyar kapitány, ám az eredmények eddig őt igazolják. Szavakba nehezen foglalható légkört teremtett a csapat körül. Nagyon tudja, mit akar, és azt is, hogy miként érheti el. A játékosok feltétel nélkül bíznak benne, ő pedig nagyszerű közösséget formált belőlük, amelyben kizárólag sikerorientált profik kaphatnak helyet. Jól mutatta ezt az északírek legyőzése is: a magyar futballisták hihetetlenül fegyelmezetten, motiváltan tették a dolgukat, mert elfogadták, egy profinak minden körülmények között ez a kötelessége. A holland szakember hamar nyilvánvalóvá tette, hogy dolgozni, nagy célokat megvalósítani jött Budapestre, nem csupán pénzt keresni, és egyáltalán nem népszerűséget hajhászni. Mindent a sikernek rendel és rendeltet alá, és bár visszahúzódó, zárkózott természet, a közönség elfogadta, ennek bizonyítékai voltak a tömött lelátók az albánok elleni meccsen.

Persze korai még dicshimnuszokat zengedezni, és a selejtezők harmadánál eredményt hirdetni. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy a legutóbbi Ebselejtezőknél ezen a ponton már rég kiestünk a továbbjutásra esélyesek közül, és csapatunk sem volt. A jól sikerült ősz dacára sem ránk fogadna a világ, mégpedig okkal, amikor a világbajnoki részvételről esik szó, de az, hogy a nagy siker ma nem a fantazmagória kategóriájába tartozik, hogy egyáltalán számolni kell velünk, hogy mérkőzésről mérkőzésre tudatosan, taktikusan és stílusosan futballozó magyar válogatottat láthattunk, tartást adhat és derűvel tölthet el. Különösen azt szem előtt tartva, hogy a magyar futball számára nemzetközi szinten kizárólag a válogatott jelenthet kitörési pontot.

És ha igazán őszinte akarok lenni, be kell ismernem, mintha hájjal kenegettek volna, amikor a bárpultos és az északír kollégák elismerő szavait hallgattam. Válogatott meccsek után nem ehhez vagyunk hozzászokva. Még a most gyengécskének tűnő együttest kiállító Észak-Írországban sem.