Az utolsó percek drámája

„Fújd már le, szomjas vagyok!”

Nem csak szomjaztak, hanem ami még ennél is rosszabb, unatkoztak a nézők az MTKpályán. Az amúgy csendes Hidegkuti Nándor Stadion légterét az első félidő vége felé zengte be az érces hang, és kérte Kassai Viktor játékvezetőt, hogy egy forró tea, üdítő vagy sör erejéig vessen véget a szenvedésnek. Furcsa volt nézni az előző szezon bajnokát: csupán a szerelés emlékeztetett a tavaszi MTK-ra. A játék még nyomaiban sem. Pedig lett volna miért hajtani, és visszavágni. Először is hét közben a Siófok megsemmisítő csapást mért a fővárosiakra, nyolc(!) gólt rúgott az MTK „vegyesnek” a Ligakupában. Akárhogyan is állt fel azon a talákozón a kék-fehér gárda, arcpirító vereség volt. Meg aztán nem győzték hangsúlyozni a rajt előtt, sőt a gyengébb idénykezdetet követően, hogy hiába távozott több meghatározó futballista, akik a helyükre léptek, legalább annyira tehetségesek.

Ebből még nem sok látszik. A kékek a sérült Kanta József és Pál András nélkül szárnyaszegett tucatcsapatnak tűnnek, és éppen így is játszottak a kiesés elől menekülő Siófok ellen. Azt is mondhatnánk, tulajdonképpen kiegyenlített első játékrészt láthattunk, egy nagy MTK-helyzetet és egy siófoki lehetőséget jegyezhettünk fel az első negyvenöt percben, a többi néma csönd. Talán ha kétszer kezdtek el kiabálni néhányan, a közönséget sehogyan sem tudta tűzbe hozni a látvány.

Détári Lajos, a vendégek mestere viszonylag nyugodtan figyelte a pályán zajló eseményeket, a siófokiak tulajdonképpen elégedetten vonulhattak be a szünetre.

A nézők pedig végre mehettek inni.

A szünet után a korábbiakhoz képest valóságos hangzavar fogadta a játékosokat. Előkerült egy dob, a hazai drukkerek püfölték rendesen, hogy aztán újra elcsendesedjen a publikum. Tudnillik a kedvencek sehogyan sem találták a ritmust és a fogást a remekül védekező Siófokon. Még úgy sem, hogy emberelőnyben voltak. Telt-múlt az idő, a kiállítás miatt megfogyatkozó Siófok megszerezte a vezetést, innentől kezdve meghökkentő és az MTK-pályán szokatlan hangokat hallhattunk. A különböző bekiabálások nem kíméltek sem edzőt, sem vezetőt, sem játékost. Pedig még hátravolt a java. Amikor a találkozó hajrájához érkeztünk, semmilyen jel nem utalt arra, hogy a Siófok győzelmét bármi veszélyeztetné. Csakhogy fordulat következett be, a lelkes és talán kissé szerencsés MTK-sok fordítottak, ekkor már felállva tapsolt az előbb még szitkozódó közönség. Détári Lajos pedig újra elkönyvelte magában, gyilkos és igazságtalan szakma az edzőké. A Siófok a döntetlenre minimum rászolgált volna, de mit érdekelte ez a kedvenceinek néhány perc alatt megbocsátó MTK-híveket…