Ez most a jó fejek meccse volt

– a magyarok és az albánok lépnek tovább...

Itt jegyezzük meg, hogy a hírek szerint Arie Haan meglehetősen ideges volt még a meccs délutánján. Az elmúlt napokban oly magabiztos trénerhez – jó barátja a hozzá hasonlóan Stuttgartban élő Zsiray László menedzser elmondása szerint – szinte szólni sem lehetett a vecsési bázison elfogyasztott ebéd után, órákra bezárkózott a szobájába, és csak az indulás előtti percekben bukkant elő. Úgy tudjuk, csupán azt követően nyugodott meg, hogy kézhez kapta a házigazdák összeállítását – akkor mosolyogva konstatálta, hogy a nála tizenkét évvel fiatalabb kollégája nem lepte meg semmivel...

Fájdalom a – mi szempontunkból – sorsdöntőnek tartott találkozó elején sem rukkolt ki néhány váratlan húzással Erwin Koeman és csapata. Pedig ezúttal senki sem bírálhatta a kapitányt, hogy védekező felfogású tizenegynek szavazott bizalmat: egyszerre tartózkodott a gyepen Halmosi Péter, Huszti Szabolcs, Hajnal Tamás, Dzsudzsák Balázs és afféle csúcsékként Torghelle Sándor is. Kár, hogy ennek kevés jelét fedeztük fel a játékban, ugyanis a 43. percig (!) egy helyzetet sem tudott kidolgozni a hazai együttes. A legtöbbször a tanácstalanság volt az úr a remélt rövidpasszos, gyors futball helyett pontatlan átadásokhoz, rossz cselekhez volt „szerencsénk”. Hajnal Tamásék mentségére szólhat, hogy az albánok amilyen agresszívan, olyan szervezetten játszottak – de ismerjük el, rég rossz az, ha az albánok elleni hazai mérkőzésen mentséget kell keresni.

Azért pozitívumot is felfedeztünk: kevés híján megtelt az alsó karéj (igaz, nem a kezdésre, ugyanis a kevés kapun és szűk helyen engedték be a szurkolókat, így volt olyan drukker, aki csak a huszadik percben foglalhatta el a helyét...) Mint az a fentiekből is kiderül: a 26 ezer néző egyáltalán nem szórakozott jól (leszámítva természtesen az ezer albánt), ezt bizonyítja, hogy a félidő végét lezáró sípszót újabb – és Claudio Circhetta játékvezetőénél hangosabb – füttyszó követte.

Még belegondolni is rossz volt, mekkora veszélybe került volna, a dobhártyánk, ha a 36. percben Ervin Skela lövése után nem a lécen csattan a labda...

A 49. percben minden meg lett bocsátva: Huszti Szabolcs parádés beadását Torghelle Sándor gyönyörűen fejelte a korábbi két selejtezőjén gólt sem kapó albánok kapujába. A lehető legjobbkor érkező találat felért a legerősebb nyugtatóval: az addig idegesen és sok hibával futballozó magyar csapat játéka egy csapásra megváltozott. A passzok és a cselek végre bejöttek, s ez már elég is volt ahhoz, hogy a látogatók kapuja előtt több helyzet is kialakuljon, hogy mást ne mondjunk, Torghelle Sándor előbb fejjel, majd lábbal duplázhatott – volna... Az első felvonásban hiányolt lendület és bátorság meghozta az eredményt: miközben a hátrányban lévő albánok kontratámadásokkal kísérleztek, a mezőny legjobbja, Juhász Roland – szintúgy fejesből – feltette a koronát saját teljesítményére, s a 81. percben kialakította a 2–0-s végeredményt.

Magyarország a második negyvenöt percben mutatott teljesítménye alapján teljesen megérdemelten nyert – a hasonló folytatás mellett talán abban is bízhatunk, hogy legközelebb, vagyis szerda este Máltán már kilencven percig játszik jól az együttes.

A „Szép volt, fiúk!” kórus persze így is méltán zúgott a lefújás után (miként a „Sanyi! Sanyi! Sanyi!” rigmus) – ez lehetett az a pillanat, amikor Arie Haan elkönyvelte magában, hogy Erwin Koeman azért csak tudott meglepetéssel szolgálni.