Jó napot kívánok, Pietsch Tibor vagyok a Nemzeti Sporttól. Nem zavarom?Jó napot kívánok, Pietsch Tibor vagyok a Nemzeti Sporttól. Nem zavarom?
Elnézést, elmondaná még egyszer a nevét, és hogy honnan hív? – kérdezett vissza az edző.
Pietsch Tibor, Nemzeti Sport.
Jól van, nem ismerős a hang. Ismételten elnézését kérem, csak muszáj óvatosnak lennem, ugyanis megesett már, hogy valamelyik futballista újságírónak kiadva magát felhívott, én mit sem sejtve nyilatkoztam, majd a délutáni edzésen arra léptem be az öltözőbe, hogy a fiúk éppen a felvételt hallgatják, és dőlnek a röhögéstől…
Alaposan megfuttathatta őket.
Miért kellett volna? Éppen az az egyik titkunk, hogy családias légkörben tesszük a dolgunkat. Nem dolgozni járunk a sporttelepre, hanem kikapcsolódni. A móka persze nem megy a munka rovására, ezt az eddigi szereplésünk is bizonyítja.
Mi lenne a másik titok?
Egy évtizede olyan irányba indult el a Bőcs, amely sajnos kevés magyar klubot jellemez, pedig ez a helyes út. Hogy konkrétumokkal is szolgáljak: a keretet kilencven százalékban saját nevelésű labdarúgók alkotják, a srácok kilenc-tíz évesen jöttek le először edzésre, és azóta itt vannak. Több időt töltenek a pályán, mint otthon, többek között ennek is betudható a kiváló csapategység. Más szóval az eredményeink nem hipp-hopp jöttek, igenis tudatos munka rejlik mögötte.
Nyolc fordulót követően a Bőcs áll a Keleti csoport élén. Mit gondol, a harmincadik után sem lesz ez másként?
Nagyon szeretnénk bajnokok lenni.
Most következik az, hogy „de”…
…de nem árt figyelembe venni, hogy a költségvetésünk ötvenmillió forint. Mármint összesen: az U7-es gárdától kezdve a felnőttalakulatig jut ennyi erre a szezonra. Ha kicsivel több pénzünk lenne, tőlünk rettegne Európa…
Így is a fókuszban vannak, nem?
Nem panaszkodhatunk, megnőtt az érdeklődés irántunk. Diósgyőr-drukkerek látogatják a meccseinket, a következő hazai mérkőzésünkre már bejelentkezett egy külföldi menedzser, és most ön is felhívott. Az eddigi nyolc bajnokiból mindössze egyet adtunk döntetlenre, a többit megnyertük, vagyis nem pünkösdi királyság a miénk. És megsúgom: úgy menetelünk, hogy olykor nem is hozzuk ki magunkból a maximumot. Hogy mást ne mondjak: ha a Ferencváros ellen az első félidőben okosabban és pontosabban futballozunk, simábban is győzhettünk volna, így 2–1 lett a vége.
Helyben vagyunk: ha tízszer csapnának össze a Fradival, hányszor múlnák felül?
Hú, de jó, hogy ezt szóba hozta! Az egyik lapban megjelent ugyan egy nekem tulajdonított nyilatkozat, miszerint tízből tízszer megvernénk a zöld-fehéreket, az újságíró minden bizonynyal félreértett. Én csak annyit állítottam, és ezt természetesen tartom most is, hogy mind a tízszer lenne esélyünk a győzelemre. Ám olyat, hogy tízből tízszer legyőznénk az FTC-t, még baráti társaságban, öt üveg bor elfogyasztása után sem mernék kijelenteni. Holott szeretem a bort, a hatputtonyos aszú a kedvencem; ígérem, ha aranyérmesek leszünk, megiszom egy egész üveggel.
Ha nem?
Akkor csak egy féllel, míg a másik felét segítőmnek, ifjabb Zsiga Gyulának adom. Megjegyzem, ha a Fradi mögött másodikként zárunk, akkor sem leszek elkeseredve. Így legalább jövőre nagyobb sanszunk lesz az elsőségre.
Ferencváros-drukker?
Érdekes, csapatnak sosem szurkoltam, játékosnak annál inkább. Vallom, a mai fiatalok nem bolondulnának Cristiano Ronaldóért, ha valaha látták volna Törőcsik Andrást, Nyilasi Tibort vagy éppen Ebedli Zoltánt focizni. Nekem megadatott: nyolcévesen abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy szemtanúja lehettem a Törőcsik-féle Dózsa diósgyőri vendégjátékának. Azzal az élménynyel csak az vetekedhet, hogy évek múltán abban a DVTK-ban futballozhattam, amelyet Veréb György, Oláh Ferenc és Borostyán Mihály erősített.
Ahhoz képest, hogy asztaliteniszezőként kezdte…
A hozzáértők szerint többre vittem volna, mint labdarúgóként, csakhogy tizenhárom esztendősen hiába versenyeztem a felnőttek között, az eszem helyett a szívemre hallgattam, és elmentem focizni. Ezt egyrészt a mai napig nem bántam meg, másrészt mutasson nekem egy tizenhárom éves lurkót, aki a szíve helyett az eszére hallgat…
Jó most bőcsi futballtrénernek lenni?
Csodálatos! A csapat kapitányával, Molnár Zsolttal a helyi általános iskolában mi tartjuk a testnevelésórákat, hétfőnként rendre ujjongva fogadnak minket a gyerekek. Rettentő aranyosak, a lelkesedésünk átragadt rájuk, kár, hogy most nem látja őket távolt ugrani.
Miért, most zajlik az óra?
Zajlik hát. Gyorsan elosztottuk a feladatokat: én interjút adok, Zsolt pedig méri, ki meddig repült…
