Hová tűntek a csatárok?

Nyilván nem célszerű a szezon ezen szakaszában temetni a legerősebbnek tartott bajnokság, illetve a legrangosabb európai kupa címvédőjeként tisztelt Manchester Unitedet, de mégiscsak szembetűnő a támadószekció tehetetlensége, függetlenül a még mindig nem százszázalékos erőállapotban lévő Cristiano Ronaldo ideiglenes mellőzésétől. A Chelsea elleni vasárnapi rangadóig lejátszott öt meccsen szerzett négy (!) manchesteri találat közül egyedül Tévezét (Liverpool, 1–2) bélyegezhetjük csatárgólnak, kettő a középpályás Fletcher, egy meg a Liverpoolban kiállított, ezért a Chelsea ellen eltiltott hátvéd, Vidics nevéhez fűződik.

Többek között ezért számított a csúcsderbi esélyesének a Chelsea, amelynek viszont ez volt idénybeli első jelentős erőfelmérője – s ha felmérő volt, akkor a vizsga nem értékelhető jelesre. Sőt jóra sem, elvégre a Sir Alex Ferguson ellen először „szembeszegülő” Luiz Felipe Scolari örülhet, hogy csapata megúszta egy bekapott góllal.

Ami egyszersmind az MU kritikája.

Ez a Chelsea ugyanis nem az a Chelsea volt, amelytől Angliának és Európának is rettegnie kellene. A londoniak számára eleve balszerencsésen indult a délután, hiszen a csapat futballjának fazont szabó Deco combsérülést szenvedett a bemelegítésnél, a kezdőcsapatban Ballack foglalhatta el a helyét; aztán a mérkőzés 13. percében Ricardo Carvalho jelezte Scolarinak, nem tudja folytatni a játékot, igaz, a portugál védő helyére beálló brazil Alex teljesítményét látva erre a napra ez volt a mester legkisebb gondja.

A problémák a középpályán kezdődtek. Deco távollétében Ballack és Lampard feladata lett volna a lendületes támadások vezénylése, de sem lendület, sem támadókedv nem jellemezte a két futballistát, az egyik Chelsea-attaknál például Ballack a tizenhatos felé csoszogva mutogatta, szerinte merre és hogyan kellene járatni a labdát – holott ekkor már vezetett az MU. Vezetett, de csak eggyel, mert a lusta, ötlet nélküli csapat benyomását keltő Chelsea-nek egyedül Bosingwa tizenhatoson belüli könnyelműségéért kellett megfizetnie: az erőszakosan labdát szerző Evra beadását követően Berbatov Cechbe lőtt, ám a kipattanóra érkező Pak Dzsi Szung már a hálóba; megjegyzendő, a labdának nem kellett volna kipattannia...

A Deco és különösen a hónapokra kidőlő mindenes, Essien hiányát nyögő Chelsea futballistái a szünetben köszönőlevelet küldhettek volna a másik öltözőbe, elvégre Fletcher és Ferdinand ziccert rontott az első 45 percben, sőt a játékrész hajrájában Pak Dzsi Szung megduplázhatta volna az előnyt, ha a szemlátomást beilleszkedési problémával küzdő Berbatov jó ütemben passzol hozzá a kontratámadás végén.

S hogy mi történt a másik kapu előtt? Nos, Joe Cole kézzel átvett, majd a kapu mellé durrantott labdáján kívül jószerével semmi, hacsak az nem, hogy Malouda és Van der Sar „közös csattanásában” utóbbi megsérült, s kisvártatva cserét kért; a helyzet komolyságáról azonban sokat elárul, hogy Ferdinand megkérdőjelezte kapusa sérülését, vagy legalábbis annak súlyosságát.

A közhely pedig ezúttal is érvényt nyert. A helyzeteit elpuskázó „vörös ördögök” jelentős nyomás alá kerültek a második félidőben – Joe Cole, de főleg Anelka szerezhetett volna gólt könnyűszerrel –, és az addig hasznosan, irányítóként futballozó Rooney szabálytalansága nyomán egyenlített a Chelsea: Obi Mikel szabadrúgását követően a csereként pályára lépő Kalou fejjel beállította az 1–1-es végeredményt, 85 meccsesre növelve a kékek hazai bajnoki veretlenségi sorozatát.

A csatárteljesítmények alighanem mindkét oldalon tanulsággal szolgálnak, Ferguson pedig azon is elgondolkodhat, hogy a Manchesterben legendává emelkedő jobbhátvéd, Gary Neville valóban belefér-e az elképzeléseibe.