Mi volt a legfontosabb feladata élete harmadik olimpiai döntőjén?Mi volt a legfontosabb feladata élete harmadik olimpiai döntőjén?
Az, hogy a négy fiatal – Hosnyánszky Norbert, Kis Gábor, Varga Dániel, Varga Dénes –, aki az elmúlt négy évben bekerült a válogatottba, és még nem volt olimpiai bajnok, most itt, Pekingben ugyanazt átélhesse, amit mi, idősebbek kétszer már átéltünk. Mert a csapatnak igazából ez a lényege.
Lesz negyedik döntője?
Nekem már biztos, hogy nem. London idején negyvenéves leszek, ennek a felkészülésnek már nem állok neki. Korábban már kijelentettem, hogy negyvenesztendős koromig szeretnék vízilabdázni, ám ez csak a klubpólóra vonatkozik. A Reccóban még folytatom, de a válogatottban már nem.
Tudja még motiválni önmagát, vannak még céljai a vízilabdában?
Természetesen vannak. Minden év, minden idény új feladat. Sohasem okozott gondot a motiváció megtalálása.
Miért nem nyilatkozott olimpia közben a mecscsek után?
Ennek története van. Sydneyben haragudtam az egész világra, azért fogadtam hallgatást, aztán ez olyannyira bejött, hogy Athénban, majd Pekingben is tartottam magam hozzá.
Öt olimpia, három arany. Csodálatos arány.
Igen, valóban, és érdekes módon ezt az arányt csak az olimpiákon tudom tartani, az élet más területein már nem.
A klubvízilabdában sem.
Kisgyermekként olimpiai aranyéremről álmodtam, azzal keltem, azzal feküdtem, aztán meglett az első, s kedvet kaptam hozzá.
Tizenhat éve pólózik válogatott szinten. Mi a titka ennek a tartós karriernek?
Sok kitartásra, türelemre volt szükség meg sok-sok ember segítségére: a családoméra, az edzőimére, a játékostársaiméra. Sok-sok apróság meg szerencse is kellett hozzá.
Ugye már nem bánja, hogy kétezer-hétben viszszatért a válogatottba?
Nem, nem bánom, olykor tényleg szükség volt a góljaimra meg arra is, hogy a tapasztalatommal vezessem a csapatot.
Már mindent megnyert, amit meg lehet. Mi következik most?
Megy tovább a munka, három hét múlva kezdődik Reccóban a felkészülés. Addig nyaralok a családdal. Rám fér.
Mintha kicsit visszafogottak lennének.
Igen, most, hogy mondja… De talán ez is a titkunk.
Végül felkérem egy időutazásra. Hogyan változott a játéka, a csapaton belüli szerepe az elmúlt tizenhat évben?
Hűha, csak így, kutyafuttában? A szerepem ugyanúgy változott, ahogy maga az ember változik. Húszévesen egyedül vízilabdáztam, meg akartam váltani a világot, minden pillanatban gólt akartam lőni. Most meg már csak a csapat érdekel, semmi más. Teljesen lényegtelen, hány gólt dobok, s hogy dobok-e gólt egyáltalán. Ez a tizenhat éves folyamat a hiúság feladását jelentette s annak megtalálását, mi kell a csapat sikeréhez. Itt is, mint mindenhol az életben, az egyensúly megtalálása a lényeg. Athénra remekül megtaláltam ezt az egyensúlyt, s ez megvolt most is. Ez a korral jár, talán bölcsebb lettem, s különben is, harminc fölött az ember már nem érzi magát annyira világmegváltónak…
