A halhatatlanok közé kerültek

16. NAP16. NAP

Kemény Dénes a csoportmecs csek végén visszafogottan értékelt: „Nem játszunk olyan jól, mint sokan mondják, de a teljesítményünk stabilabb, mint a többieké.” A saját (magas nívójú) átlagát az elődöntőben és a fináléban is hozta a magyar vízilabda-válogatott (4–7. és 28. oldal), aranyérem lett a jutalma.

Sorozatban a harmadik olimpiai bajnoki cím. A szövetségi kapitány nem cifrázta az Egyesült Államok elleni győztes finálé (14–10) után, maga köré gyűjtötte a játékosokat, s csak ennyit mondott: „Köszönöm”. Dicséret volt ez a javából, azt jelentette, hogy a játékosok megfeleltek a kapitány magas mércéjének, csapatként alkottak maradandót. Azért volt jó, hogy nem a szerbekkel, hanem az amerikaiakkal mérkőzhetett meg a csapat a fináléban, mert így nem verekedésben, adok-kapokban kellett bizonyítaniuk a játékosoknak, hanem – vízilabdában. Ez pedig az a játék, amelynek fortélyai – Gerendás György megfogalmazásában – a génjeikben vannak. Ez az a játék, amelyet a lehető legmagasabb színvonalon képes elővezetni a jó formában lévő magyar válogatott, a mostani gárda pedig pazar formában játszott Pekingben. CSAPATKÉNT – ez roppant fontos, hiszen a gárda minden egyes tagja valódi klasszis, igazi virtuóz, egyedül is képes megnyerni meccseket, de – a kapitány is mindig ezt hangsúlyozta – csapatként egyszerűbb egyről a kettőre jutni.

Az amerikaiak elleni mérkőzésnek voltak olyan mozzanatai, amelyek előrevetítették, hogy csak a magyar együttes lehet a győztes. Kásás Tamás megint olyan figura után lőtt gólt, amely mostanság nem divat a pólóban (virtuozitás kell hozzá, nem szervezettség), Kis Gábor akkor talált a kapuba szabaddobásból, amikor senki sem számított rá, Varga Dénes annyira középre figyelt kezében a labdával, hogy senki sem hitte, kapura lövi, Szécsi Zoltán pedig egyik védése után belekacsintott a kamerába.

Játszott a csapat.

Vízilabdázott – a szó klasszikus értelmében.

Nem nyerhette meg más a pekingi tornát.

A csapatból hatan – Benedek Tibor, Biros Péter, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Molnár Tamás, Szécsi Zoltán – háromszoros olimpiai bajnokok. Eddig két ilyen magyar legendája (Gyarmati Dezső és Kárpáti György) volt a sportágnak, most nyolc van – hál’ Istennek.

Sohasem árt, ha egy sikeres műfajban kibővül a példaképek köre. Amit meg lehet tanulni a vízilabdából, azt az amerikaiak >>>