Szép nagy szemeivel az eget le si. Sóhajt egy nagyot, a kezeit tördeli, tombol benne az érzelem. Fél perc magány, ennyit hagynak neki. Szívszorító másodpercek. Aztán sodródik az árral, az őt és párját ünneplő tömeggel, a média kielégíthetetlen kíváncsiságával, a győzteseknek járó felhajtással. Elérzékenyül.
Elérzékenyülünk.
Kovács Katalin. Mennyire, de mennyire csodálatra méltó sportoló!
Lapátol, élete álmának megvalósításáért lapátol. Kegyetlen győzni akarás hajtja. Sydneyben és Athénban nem indulhatott egyesben. Mindkettő megviselte. Mindkétszer túllépett ezen. A harmadikért. Olümposz csúcsáért. Felmenni egyedül. Szent célnak nevezte. El is indult a meghódításra.
És akkor fél távnál… Könnyfakasztó. Elmennek mellette, hátrébb, egyre hátrébb szorul a hajó. Az ukrán, az olasz és a német is megelőzi – a dobogóról is leszorul. Döbbent csend a magyar táborban, Schmitt Pál MOB-elnök fejét lehajtva veszi tudomásul: elúszott.
Tragédia.
Tekintete leírhatatlan. One world, one dream. Egy világ, egy álom. Az olimpia szlogenje virít mindenhol körülötte. Egy világ, egy álom? Összedőlt benne.
Ilyen mélyen talán sohasem volt.
Nagyságrendekkel kisebb gondok feldolgozásához is napok kellenek az átlagembernek. Ő ötvennyolc perc múlva párosban indul.
Néha kegyetlen az élet.
Lehetetlen. A szó, amely a legtöbbször elhangzik ebben az 58 percben. Legalábbis a parton, a lelátón.
A nagy találkozás. Janics Natasa és Kovács Katalin. Összeborulnak. Szavak nélkül is megértik egymást. Ragaszkodtak egymáshoz. Ragaszkodtak hozzájuk. Már aki, ugye…
Natasa Athénban megnyerte az egyest. Úgy ült be a páros hajóba.
Kati elbukta az egyest. Ráadásul a meglehetősen nagy vihart kiváltó történtek miatt a négyes veresége is nyomasztja. Ezután ül be.
Hatalmas a különbség.
Szólítják őket. Kéz a kézben, „Megcsináljuk!”, már mennek is a rajthoz. Meglehet, utoljára látjuk őket együtt. Már most hiányoznak…
Kovács Katalin hatalmasat sóhajt. De kezében a lapát. Erősen fogja. A társért, a szurkolókért, a hazáért – és önmagáért. A sok szenvedésért, az embert próbáló tréningekért, a súlyzókért, az edzőkért.
A világért.
Elindulnak. Tökéletes összhangban indulnak, rögtön az élre állnak. Kovács Katalin elöl, összeszorított fogakkal, félelmetes koncentrációval – Janics Natasa hátul, elképesztő hévvel.
Más a habitusuk.
Kati megfontolt, érett nő.
Natasa szeleburdi, a meglepetések embere.
Ég és föld. A klasszisuk, ami közös.
A lengyel duó, a Beata Mikolajczyk, Aneta Konieczna kettős próbál lépést tartani velük. Fél távnál 22 század az előny. Úristen, hát lehet, hogy tényleg meg tudják csinálni?!
Nyitott szájjal húzzák.
Tátott szájjal nézzük őket.
Nő az előny. Hihetetlen, de nő az előny! Talpon a magyar küldöttség, lobognak a zászlók, irgalmatlan a feszültség.
Elsők. Csend. Átmeneti csend. Két másodperc, de örökkévalóságnak tűnik. Peregnek a képek. A négy évvel, az egy évvel, a hetekkel, a percekkel korábbi képek.
Min mentek keresztül, te jó ég?!
„Megvan!” A kiszakadás. Sírva, zokogva, mosolyogva, vigyorogva, kiabálva, ugrálva.
Hát létezik ilyen?
Diadalittasan üvöltenek. Kezük a magasban. Majd egymáséban. Lélegzetelállító.
Kimásznak, összeölelkeznek. Most sem kellenek szavak. Natasa ugrál, ugrál, mint egy kisgyerek, a legmerészebb fotósvágyakat kielégítve pózol, forog vele a világ. Katalin mosolyogva nézi a társat, érzelmeit jobban kordában tartva ünnepel.
Mindketten megjárták a poklot.
Innen jutottak fel Olümposz csúcsára.
A dobogó tetejére nemzeti zászlóval állnak. Schmitt Páltól angyali mosollyal veszik át az aranyérmet. A Himnuszt átszellemült tekintettel, csillogó szemekkel éneklik.
Van ennél meghatóbb a sportban?
Az ünneplés fergeteges. Természetesen az eksztázisban lévő Natasa viszi a prímet, táncol, tornázik, mutogat, csak fejen nem áll (ha kérnék…), csuda egy lány, nem vitás. Kati szép nagy szemeivel az eget nézi. Sóhajt egy nagyot, a kezét tördeli, tombol benne az érzelem.
Együtt sírunk vele.
A nap magyar sztárjairól a 32. oldalon is olvashat >>>
