Mondatfoszlány a célba érkezés után, könnyzáporban, rekedtes, szaggatott hangon.
„Van Isten, és van Koló.”
Lassan szállóigévé lesz a bon mot: Kozmann Gyuri és Kiss Tamás C–3 ezer méteren lett olimpiai bronzérmes.
Szívből, őszintén jönnek az érzelmes szavak mindenkitől – és természetesen Kozmann „Bucó” sem hideg fejjel értékel a célba érkezés után. Hiszen hogyan is tudna így tenni?
„Mindig úgy versenyzek, hogy kiürítem az agyamat, s csak a pálya, a hajó és a kenulapát létezik számomra, semmire sem gondolok, csak a hosszú évek alatt begyakorolt rutin, az automatikus mozdulatok léteznek – mondta. – Most ilyesmiről szó sem lehetett. Meglepően tiszta volt a fejem, s amellett, hogy minden idegszálammal a kenuzásra összpontosítottam, képes voltam másra is gondolni. Természetesen Kolóra. Gyuri ott volt velünk a hajóban, érdekes módon szinte kívülről láttam saját magunkat. Azt is tudom – nem fogják elhinni –, hogy nem mentünk tökéletes pályát, a középdöntőben jobban esett a versenyzés, még ha most valószínűleg jobb időt is értünk el.”
No és Kiss Tamás, ez a huszonegy éves ajkai srác, aki három éve került Ludasi Róbert szárnyai alá, s aki kiváló barátságban volt Kolonics Györgygyel?
„Én csak mosolygok, mint egy hülye, fel sem tudom fogni, mi történt velem… Amikor célba értünk, elsötétült előttem a világ. A nem tökéletes pályáról csak annyit, hogy azért mindent kiadtunk magunkból, még ha a főnök nem is volt elégedett.”
Őszinte vallomás, pátoszmentes, annak a fiatalembernek a szavai, aki a teljes ismeretlenségből egy csapásra reflektorfénybe került, s az ország egyik kedvence lett. Mert hogy pillanatokon belül az lesz, nem kétséges.
A sajtóértekezlet után Ludasi már várja fiait, s amikor hárman egymás nyakába ugranak, Kozmann hatalmas „Mester!” ordítással juttatja kifejezésre féktelen örömét.
„Egy hónap alatt kellett öszszehoznunk egy olimpiai bronzérmes párost, biztos, hogy ilyesmi még nem fordult elő a sportág történetében – kezdi a kenuedző. – A tragédia másnapján szóltam Gyurinak, hogy mégiscsak el kellene indulnia valakivel Pekingben, Koló is ezt ajánlaná, meg így könnyebb a feledés. Először nemet mondott, aztán másnap rábólintott. Kiss Tamást én javasoltam, remek kenus, az én emberem, tudtam, hogy fel fog nőni Kozmann mellé. Az első edzések nem mentek könnyen, de aztán kezdtek összecsiszolódni. Persze ha most azt mondanám, hogy bíztam az éremszerzésben, hazudnék…”
Ludasi a versenyt nem is merte nézni, csak…
„…csak az utolsó métereket. Nagy trauma volt az a négy perc, miután áthaladtak a célvonalon, többször is megkérdeztem a körülöttem állókat, vajon tényleg harmadikak-e a srácok. Akkor már Pestről is többen felhívtak, hogy miénk a bronz…”
A mester őszintén beszél a felkészítés folyamatáról.
„Tudtam, hogy a feldolgozhatatlan tragédia árnyékában túl sok szakmaiságot nem vihetek bele. A rajt előtt azt mondtam Bucónak, ami hirtelen eszembe jutott: kemény vagy és kemény leszel, ha odaértek a tribünhöz, adj bele mindent, ami csak tőled telik. Tamásnak pedig csak anynyi tanácsot adtam, hogy nyomja meg, ahogyan csak tudja. Megnyomták…”
A beszélgetésnek ezen a pontján párás szemmel megöleli Kiss Tamást, mint apa a fiát: „Első versenyeden csak harmadik tudtál lenni?!”
Aztán még hosszú percekig mondják, mondják, egymás szavába vágva.
