Négy esztendővel ezelőtt Athénban csodát művelt egy huszonegy esztendős fiatalember. A nevét is alig ismertük, hiszen ő „csak” az U23-as Európa-bajnokságra készült abban az esztendőben. Párosban indult volna, ám a sors úgy hozta, hogy társa megbetegedett, ő pedig a sikeres kvalifikációs versenyek után az athéni olimpián találta magát. Rutintalan, féktelen „kiscsikó” volt akkor Vajda Attila, aki fülig érő mosollyal nyugtázta, hogy bronzérmes lett például olyan világnagyság mögött, mint Andreas Dittmer. A német nem sokkal később – Kolonics Gyurihoz hasonlóan – barátja, mentora lett. 2006-ra pedig a barátok igazi riválisokká is váltak. Vajda ugyanis világbajnoki bronzéremmel, egy esztendővel később világ- és Európa-bajnoki győzelemmel vált a szertelen, féktelen srácból érett világklasszissá.
Egyvalami azonban megmaradt Athénból.
Az őszinte mosoly, s az elszánt, sugárzó tekintet. Az az éles villanás, amellyel itt, Pekingben is felmérte, végigpásztázta a távot.
Az 1000 métert, amelyet „bejárni” alig kevesebb, mint négy perc, az út azonban mégis hihetetlen hosszú, s fájóan kemény...
A tüdőszaggató perceket pedig csak tetézi a hőség s a magas páratartalom.
Pedig hogy félt tőle Vajda! Mást sem kívánt magának erre a napra, csak hűvös időt s tiszta fejet. Az edző, Vécsi Viktor pedig szigorú, fegyelmezett taktikát...
Aztán a mezőny kilőtt a rajt után, s egy „sötét ló”, Vagyim Menkov rögtön az élre állt. Az üzbég őrült iramban kezdett, úgy tűnt, mindent egy lapra tesz fel...
Mert olyan világnagyságok ellen, mint Vajda Attila vagy a címvédő spanyol David Cal, mást nem is tehet: kockáztatnia kell!
Attila ekkor még megbújt a mezőnyben: 250 méternél a nyolcadik, fél távnál a hatodik helyen állt.
Ám akik ismerik őt, remélték, hogy csak most következik az igazi csapás...
Remélték, hitték, s tudták. Hiszen Attila az idén már bizonyította, hogy nemcsak az élről, a mezőnyből is képes versenyezni, képes nemcsak erővel, ésszel is reagálni a váratlan szituációkra. Például a váratlan, kellemetlen Menkov-féle kamikazeakcióra...
S nem is tévedtek!
Attila nagyobb sebességre kapcsolt, Menkov pedig elfáradt, kipukkadt, „elsüllyedt” a mezőnyben.
A mi fiunk pedig méterről méterre küzdötte fel magát. 750-nél már az élen járt, s legnagyobb riválisa, a bombaformában lévő spanyol Cal is bekötött, képtelen volt felvenni Attila ritmusát.
Vajda Attiláét, aki négy éve erre a napra, erre a nagy diadalra készült.
Vajda Attiláét, aki májusban, Milánóban még orrlógatva, összetörve távozott a pályáról a csúfos Európa-bajnoki nyolcadik helye után.
Vajda Attiláét, aki képes volt pillanatok alatt rendet tenni a fejében, aki nem sokkal később két győzelemmel megtalálta az önigazolást a szegedi Világkupán, aki feldolgozta a jó barát, Kolonics Gyuri halálát, s aki Pekingben a legnagyobb klasszisokat idéző versenyzéssel nyerte el a kenukirályokat megillető medáliát. Az olimpiai bajnoki aranyérmet!
A célba érve Attila kétszer is a vízre csapott, majd az égre emelte tekintetét, és a magasba lendítette lapátját. Két szót küldött az ég felé: „Köszönöm, Koló!”
Mi pedig csak azt mondhatjuk: köszönjük, Attila!
Köszönjük. Katartikus élmény volt.
Legutóbb negyven éve, Mexikóvárosban ünnepelhettünk magyar kenust a hosszabbik egyéni szám olimpiai bajnokaként. Nem tegnap volt Tatai Tibor hatalmas sikere...
Most pedig Vajda, ez a fogszabályozós, őszinte mosolyú
folytatás...
