Nagyjából egy esztendeje – földrészünk még az Euro2008 előcsatározásainak lázában égett –, hogy a szamoai főváros, Apia kókuszpálmákkal szegélyezett futballpályáján Új-Kaledónia és Tahiti csatájával megkezdődött a 2010-es világbajnokság körülbelül 900 mérkőzéses selejtezősorozata. Mintegy százan voltak szemtanúi, amint az új-kaledóniaiak Pierre Wajoka büntetőjével 1–0-ra megnyerik a meccset, és megteszik az első lépést az úton, amelynek végén 31 világbajnoki hely vár gazdára.
Wajoka és a mi fülünknek szokatlan nevű honfitársai még mindig reménykednek az Óceániának kilátásba helyezett fél kvóta megszerzésében (az erős ausztrál válogatott Ázsiában selejtez). Az Új-Zéland elleni szeptemberi odavissza párharcban jön el számukra az igazság pillanata –, de hol van már Tahiti? Ugyanott, ahol Tonga, a Cook-szigetek, Afganisztán, Antigua és Barbuda, továbbá a világ jó néhány „futballsemleges” országa: megfigyelői pozícióban. Mellékelt ábránk mutatja, a selejtezők Európa kivételével minden földrészen beindultak, és van, ahol az állva maradt kevesek már a végjátékra készülődnek. A jobbára egzotikus országokat tartalmazó veszteséglistán máris akad egy-két regionális nagyhatalom: kiesett például a tavalyi Ázsia-kupa-diadalával az év futballsztoriját szolgáltató Irak, valamint a sportbeli ambícióit éppen e napokban látványosan demonstráló Kína.
A sportág igazi nagyjai még távol járnak a céltól. Dél-Amerika maratoni körmérkőzése a harmadánál jár, még semmi sem dőlt el, a brazilok bőven feledtethetik eddigi bizonytalankodásukat (hat meccsből két győzelem). A vendéglátó Afrikában mindenki versenyben van, aki számít (Nigéria már be is jutott a legjobb 20 közé), és az Észak-, illetve KözépAmerika országait tömörítő CONCACAF-zóna szerdán rajtoló harmadik fordulójából is csak a három évvel ezelőtti kontinensbajnokság ezüstérmese, Panama hiányzik „igazolatlanul”. Szerdán, ahogyan a bevezetőben jeleztük, egy mérkőzéssel Európa is bekapcsolódik; a kontinens többi csapata egyelőre felkészülési találkozókkal hangol, de szeptember 6-án – amikor például Dánia Budapestre látogat – számukra is véget ér a visszaszámlálás.
Ami a rendező Dél-Afrikát illeti, arrafelé szívesen lelassítanák az idő múlását. Dacára annak, hogy az ország már a 2006-os vb megrendezésére jó eséllyel pályázott (kis híján nyert is), és gazdasági potenciálja, turisztikai felkészültsége messze az afrikai átlag fölötti, a lemaradások oly jelentősek, hogy nemrégiben Sepp Blatter, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség elnöke belengetett egy B-tervet. Az amúgy Afrika-párti sportdiplomata főként az építkezések késése miatt vetette fel a vb áthelyezésének lehetőségét (az „egyenesbe kerülés” határidejének a jövő évi Konföderációs Kupát jelölve meg), de nem ez az egyetlen probléma, amely megoldásra vár.
A politikai bizonytalanság, a jelentős munkanélküliség, az AIDS megfékezhetetlensége, az elrettentő bűnözési adatok mind-mind megkérdőjelezik az ország felkészültségét a világ egyik legnagyobb sporteseményének fogadására, több mint harminc válogatott szurkolóinak vendégül látására. A Nobel-díjas Nelson Mandela karizmatikus személye és az 1995-ös rögbi-vb kifogástalan megrendezése egyre kevésbé tűnik a siker garanciájának.
Ami előttünk áll, egyelőre nem csak sportszakmai minőségében ígérkezik ugrásnak az ismeretlenbe.