Kozmann György győzött!
Megnyerte élete alighanem legnagyobb csatáját. Leküzdötte azt a már-már elviselhetetlen fájdalmat, amit csak egy barát, egy társ elvesztése okozhat. Július 15-ig minden szépnek tűnt, a 30 éves fiatalember még úgy ment le az ütött-kopott, de számára az otthont jelentő csepeli telepre, hogy az lebegett a szeme előtt: augusztus végére olimpiai bajnok lesz. Partnere hányszor, de hányszor mesélt arról, nincs annál csodálatosabb érzés, mint az ötkarikás viadalon a dobogó tetején állni. Tapasztalatból beszélt: kétszer már neki szólt a Himnusz.
Aztán egyik pillanatról a másikra megváltozott minden.
Az égvilágon minden.
Kolonics György edzés közben rosszul lett, és már senki sem tudott rajta segíteni. Sem a társak, sem a mentősök, senki…
Megannyi kenus (és persze kajakos) példaképe 36 évesen távozott az élők sorából.
Kozmann György padlóra került. Elmondhatatlan, leírhatatlan, mennyire megviselte a tragédia. Ráadásul a szeme láttára történt… Napokig csak kereste a szavakat. És közben magyarázat után kutatott: miért Kolóval történt meg? Választ persze nem kapott.
Aztán döntenie kellett. Indul-e az olimpián? Öt év után új párral... Úgy határozott, hogy indul.
Megtette az első lépést afelé, hogy megnyerje azt a bizonyos csatát.
Mint utóbb bevallotta, első elkeseredésében minden lehetőségtől elzárkózott, fel sem vetődött benne, hogy beszáll abba a hajóba, amelyikben már nem Kolonics György térdel mögötte. Aztán ahogy teltek a napok, úgy ötlött fel benne egyre többször: vajon Koló hogyan cselekedne? És mert szerinte – továbbá az edzők, a barátok és a világklasszis kenushoz közel állók szerint is – Koló nem tette volna le a lapátot, ő sem tette.
Nemsokára már Kiss Tamással gyakorolt együtt. Nem a szakmai szempontok voltak a mérvadók. Választása azért esett a felnőtt-világversenyen korábban egyszer sem evező 21 éves legényre, mert csakis olyan párral tudta elképzelni a folytatást, akit néhai társa ismert és elismert.
Tamás ilyen.
Athén bronzérmese abban bízott, az edzések – talán – segítenek feldolgozni a tragédiát, enyhítik a gyászt. Nemrég mindketten arról beszéltek, hogy hamar összeszoktak, hogy a vártnál jobban mennek, hogy Pekingben mindent megtesznek azért, hogy…
„…méltó módon tisztelegjünk.”
Merthogy esetükben nem az eredmény a fontos, nem az, hányadik helyen jutnak a döntőbe, hanem az, kizárólag az, hogy versenyezve hajtsanak fejet Kolonics György emléke előtt.
S 2008. augusztus 18-án, pekingi idő szerint 17 óra 9 perckor a Kozmann, Kiss kettős odaevezett az 1000 méteres előfutam rajtjához. Kozmann a jobb, Kiss a bal karjára húzott fekete szalagot. Arcukról semmit sem lehetett leolvasni. Csak néztek előre. A távolba, a jövőbe. A kegyetlen múltat, ha csupán négy percre is, de eltörölve. Aztán elindultak életük talán leghosszabb egy kilométerére. Ötszáznál ötödikek voltak, hétszázötvennél feljöttek a németek, a románok és a kanadaiak mögé, és a célba is negyedikként értek be. Azt aligha hallották, hogy menet közben a hangosbemondó arról tájékoztatja a publikumot: a magyar páros nemrég állt össze… A negyedik hely azt jelenti, hogy a duó szerdán a középfutamban folytatja. Ha az első háromban végez, döntős.
Ha nem, akkor is győztes.
