Fáj, ahogy szenvednek a mieink. Rossz nézni az elkeseredett, csalódott arcokat. Szörnyű hallgatni a magyarázatokat, s legfőképpen szörnyű hallani az egyre többet emlegetett mondatot, mely szerint válságban a magyar sport.
Már mindenki mondja a magáét, már szakmai érvek hangoznak el, már előjött a szokásos, mindenre fogható indok: a pénztelenség. Vajon Athén előtt több pénz jutott-e energiaitalra, vitaminokra, felszerelésre, pezsgőre, kaviárra – prémiumra? Vajon Nagy Tímea, Majoros István, Janics Natasa és a többiek rosszabb körülmények között készülhettek akkor? Vajon szegényházból jött az a nyolc aranyérem?
Most még nincs olimpiai bajnokunk.
Csodálatos eredmények helyett kurta-furcsa mondatok érkeznek Pekingből. Mondom, fáj, ahogy szenvednek a mieink.
Az ember dühösen, rosszkedvűen figyeli a közvetítéseket, aztán egyszer csak jelentéktelenné válik minden. A kudarcok, a csalódások, a mellébeszélések, az egymásra mutogatások, az ügyek. Van belőlük bőven a megannyi leszereplő sportágban.
Mit számít ez, amikor a kamera Kozmann György arcát mutatta. Nyugodtnak tűnik, indulatnak, feszültségnek nyoma sem volt rajta. Pedig üvölthetne, perlekedhetne a sorssal ott a vízben, éppen úgy, mint a Forrest Gump című filmben a lábait vesztő Dan hadnagy.
Kozmann György egy hónapja legjobb barátját, csapattársát veszítette el, és most újra hajóba ült, hogy megvívja a maga csatáját. Ott és akkor, a Sunji evezőspályán semmivé foszlott az elmúlt napok keserűsége – valami más, sokkal súlyosabb érzés telepedett a lelkünkre.
Az eseményt közvetítő egyik riporter is nehezen találta a hangot, el-elhallgatott, és úgy konferálta fel a kenu kettesek ezer méteres futamát, mint az olimpia legnehezebb pillanatát. S nem volt ebben semmi túlzás.
Kolonics György helyén erejét megfeszítve lapátolt egy ismeretlen fiatalember. Kiss Tamásra drámai szerepet osztott a sors, ahogy vízre szállt, ahogy a habok közé süllyesztette a lapátját, összesúgtak az emberek, s azt mondták: az ott Kolonics Gyuri helye, az az ő egysége lenne.
A Kozmann, Kiss kettős megtette a magáét.
Őket nézve itthon elfelejtettük a vívók, a birkózók, a cselgáncsozók, a sportlövők, az evezősök, az ökölvívók (le)szereplését.
Történhet bármi Pekingben – nekünk ez az egyik legszomorúbb olimpiánk.