A női vegyes váltó sajtóértekezlete már-már megható. Bár az ausztrálok győztek, mindenki az ezüstérmes amerikaiakat kérdezi. Persze, mert ott van Dara Torres is.
Mit érez most, hogy vége? – kérdezi egy kolléga.
Azt, hogy életem legszebb öt hete volt ez, amelyet együtt töltöttünk az Egyesült Államok válogatottjában. Ha belegondolok, hogy hamarosan hazamegyünk, s valószínűleg soha többé nem látjuk egymást…
Ezen a ponton elcsuklik Torres hangja, és kibuggyannak a könnyei. Mindenki megilletődötten hallgat.
Várja már a találkozást a kislányával?
Persze hogy várom. De tudja, mit? Ha ő nincs, nem is vágtam volna bele ebbe a kalandba negyvenévesen. Minden nőnek tudom ajánlani: menjen el szülni, és utána sokkal erősebb, motiváltabb lesz.
Érdemes volt a három ezüstéremért újrakezdeni?
Érdemes hát. Most már tizenkét olimpiai érmem van, mindegyikből négy. Azért ez nem mindennapi, ugye?
Most egy századdal lemaradt az aranyról az ötvenméteres gyorsúszásban. Nem bánja?
Bánom, de nem vagyok szomorú. Talán ha tegnap este nem vágom le a körmömet, akkor most én vagyok az olimpiai bajnok.
