Kalapácsvetés.
Görcsbe rándul az ember gyomra. Nem feltétlenül a múlt, a négy évvel ezelőtt történtek miatt, azt jobb örökre elfelejteni (bár nem könnyű…), hanem a „Madárfészekben”, ebben az eszményi stadionban elénk tett papírost nézve: a favorit Pars Krisztián.
De szép lenne…
A kamerák őt mutatják a legtöbbször. Ezt a 26 esztendős fiatalembert, aki azon kevés vasi gyerek közé tartozott, akit nem hozott túlságosan lázba a kosárlabda, kapacitálhatták, ő bizony nem akart Czigler László nyomdokába lépni. Erejét az atlétikai pályán kamatoztatta inkább. Na ja, kezelésbe vette Németh Pál. Nem volt megállás, tehetsége 17 évesen ifjúsági vb-címben mutatkozott meg, az 5 kilogrammos kalapáccsal már akkor 74.56-ig jutott. Két évre rá junior Európabajnokságot nyert, majd a felnőttek között iparkodott.
„A legfontosabb, hogy legyőzzük a csúcsot!” – ez a hitvallása.
Ahogy fogalmaz a nagy döntő napjának reggelén: „Hiszek magamban, rajtam múlik minden, igenis, meg tudom csinálni!”
A terv 82 méter. Nem titkolja, érmet akar. Az aranyról szó sem esik, már csak babonából sem. Pedig mennyire, de mennyire várjuk már!
Kilencvenezer néző a lelátón, a szívmelengetően égő olimpiai láng a szemünk előtt, Pars Krisztián szeme előtt. Mi hoz eksztázisba egy sportolót, ha nem ez? A közönség mellette, ő kapja a legnagyobb tapsot, a kínaiak valóban hisznek benne. Mi is!
Tizenkét atléta, egy cél. Elhajítani a kalapácsot – inkább vasgolyót – minél messzebbre. A selejtezőben Pars Krisztián volt a legjobb, egyedül ő jutott 80 méter fölé (80.07), de a szakember, a szaktekintély, a dobópápának nevezett Németh Pál amondó, nem szabad ebből kiindulni.
„Sőt el kell felejteni!”
Mikor is volt?
Japán, finn, lengyel, szlovén, fehérorosz ellenfél az éremért – utóbbiból kettő is. Mindenki itt van, aki számít. Jól ismerik egymást, talán barátok is, de most egymásra sem néznek.
Nagy a tét.
Nekünk tán duplán is…
Az első négy sorozat után ambivalensek az érzések. Krisztián a 3. helyen áll (80.96), ami jó. Nagyon jó. Viszont több van benne. Nem kell hozzá szakértőnek lenni: elegendő az edzőt és tanítványát nézni. Mindketten a fejüket csóválják. Kijön az a nagy dobás végre?
Ivan Tyihonnak, a fehéroroszok világbajnokának az ötödik sorozatban igen: 81.51. Ő sem örül, mi sem: előrelépett, de csak a harmadik helyre, a negyedik pozícióba letaszítvaPars Krisztiánt. Neki kevés, nekünk sok(k). Mint kiderül, végérvényesen… A hátralévő két kísérlet sem hoz javulást, belecsap a levegőbe, tudja, vége. Az utolsó három dobást csillogó szemekkel még megvárja, elképedve nézi, hogy a szlovénok atlétája, Primoz Kozmus a befutó 82.02-vel. Majd gratulál. Ahogy illik.
De ott motoszkál benne: ha a szlovénnek sikerült, neki miért nem?
Kozmus – 1979. Gyevjatovszkij – 1977. Tyihon – 1976.
A dobogósok születési éve. Ő 1982-ben született. A fináléban csak James Steachy fiatalabb nála. A kanadai 12. lett. Pars
folytatás...
