Az összejövetelt fél egyre hirdették meg, de negyedórával a megadott időpont után az amerikai úszócsapat egyik asszisztense az újságírók elé állt: Michael késik, mert doppingvizsgálaton van, majd jön valamikor. Semmi bocs, vagy ilyesmi – máskor, másutt morgolódott volna a nép, most nem. Hiába, ha valaki, Phelps bármit megtehet. Mert – ahogy a végül fél kettő után öt perccel kezdődő tájékoztató elején a sajtófőnök bemutatta – a sportvilág legnagyobb alakja ő, rá pedig mindenki kíváncsi. A vigyorogva befutó klasszis egy kólával a kezében s nyolc arannyal a zsebében felelt a kérdésekre.
Két óra telt el azóta, hogy történelmi tettet hajtott végre. Hogy érzi magát?
Ööö… Nem tudom, mit mondjak. Ööö…. Jó buli volt. Elnézést, de nehezen találom a szavakat. Véghezvittem valamit, amire életem végéig emlékezni fogok. Csodálatos érzés volt versenyezni, a hazámat képviselni. Minden pillanatát élveztem, s ezek örökre velem lesznek.
Ha kérhetjük, emeljen ki egyetlen momentumot.
Á, az lehetetlen!
Éppen ön bizonyította, hogy nincs lehetetlen.
Rendben, meggyőztek. Lehet, hogy megmosolyognak, de nem valamelyik győzelmem ugrik be, hanem a rajt előtti egyik este, amikor a srácokkal arról beszélgettünk, mi vár ránk, mit érhetünk el. Kártyáztunk, nosztalgiáztunk, nagyokat röhögtünk, olyan közel kerültünk egymáshoz, mint még soha. Ott és akkor már éreztem, hogy ebből valami jó sül majd ki.
Mark Spitz úgy fogalmazott: ha ő volt az első ember a Holdról, ön az első a Marsról.
Jópofa. Bármily furán hangzik, de mások mellett Marknak is hálás vagyok azért, hogy megdöntöttem a rekordját. Merthogy a felkészülés során akadtak olyan napok, amikor elegem volt mindenből, ám mielőtt feladtam volna az álmaimat, eszembe jutott Spitz csúcsa, és nyomban vissza is tért a kedvem. Hadd tegyem hozzá: az, hogy az örökranglistán Mark elé kerültem, nem von le semmit az érdemeiből, mert amit ő Münchenben produkált, az fantasztikus volt.
De nem felülmúlhatatlan.
Szerencsére nem. A nyolc aranyérmemnek köszönhetően most én kerültem a középpontba, azonban ne feledje el senki, társak nélkül semmire sem mentem volna. A váltóban elért sikerek után ezért első dolgom az volt, hogy köszönetet mondjak nekik.
Folytatja?
Anyukám közölte, hogy még szeretne néhány versenyen szurkolni nekem, úgyhogy igen.
Az utolsó finálé után az édesanyjához sietett. Mit mondott neki?
Semmit, mert azonnal elsírta magát, mire én is pityeregni kezdtem. A következő pillanatban már a nővérem is bőgött.
Még jó, hogy nem voltunk a közelben… Árulja el, vannak még céljai? Egyáltalán: lehetnek még céljai?
Lehetnek, persze. És vannak is! A hosszabb távok helyett inkább a rövidebbekre koncentrálnék a jövőben, bár ez ügyben még nem született döntés. Edzőmmel, Bob Bowmannel egyelőre morfondírozunk azon, mi lenne nekem a legjobb.
Mikor úszik legközelebb?
Látják, még ezt sem beszéltük meg. Egyelőre csak az biztos, hogy huszonegyedikén repülök haza – hű, de várom már, hogy öt percig a saját ágyamban feküdjek –, utána pedig megyek nyaralni.
No, kalandok ott sem várnak rám, semmi másra nem vágyom jobban, mint hogy leüljek egy székre, és csak nézzek ki a fejemből.
Ha valaki megzavarná a pihenését, és arra kérné, hogy meséljen Pekingről, mit tenne?
Boldogan anekdotáznék!
Arról is, miként nyert száz pillangón? Egyesek szerint az önt szponzoráló időmérő szerkezetet gyártó cégnek tulajdonítható az egy százados előny.
Hogy nyertem, az Fortunának köszönhető. Fogalmam sem volt, hányadik helyen értem célba, de megláttam a nevem, és mellette az egyes számot. Ennyi.
A nyolcasról mi jut eszébe?
Tudom, hogy a kínaiak szerencseszáma – mostantól az enyém is. Talán nem véletlen, hogy ott nyertem nyolc aranyat, ahol ennek a számnak az átlagnál nagyobb jelentősége van.
A hetes kapcsán dereng valami?
Naná, világrekordok! Büszke vagyok rá, hogy a nyolc számból hétben világcsúccsal nyertem, illetve nyertünk. Megsúgom, azonkívül, hogy a históriás könyvbe bekerülnek, a rekordoknak van még egy hasznuk: sok pénzt hoznak a konyhára. Amikor Bob látja, hogy nem úgy megy az úszás, ahogy mennie kellene, azzal is motivál: minél jobban teljesítek, annál nagyobb lesz a honoráriumom. Ami azt illeti, Pekingben jó kis összeget tettem a zsákba…
Ha holnap kezdődne az olimpia, a történelem ismételné önmagát?
Erre nem vennék mérget. Az elmúlt kilenc napban tökéletesen alakult minden, az ember életében alighanem egyszer van ilyen. Amikor azt hittem, nem bírom tovább, kiderült, mégis bírom.
Nocsak!
A száz pillangó elődöntője után azt éreztem, hogy minden erőm elszállt, kimerült és fáradt voltam. Aztán vettem egy jeges fürdőt, megmasszíroztak, majd hazamentem, s egész délután csak feküdtem, és bámultam a tévét. Másnap reggel úgy ébredtem fel, hogy semmi bajom.
Hány doppingvizsgálaton vett részt?
Minden egyes döntő, valamint néhány előfutam után mintát kellett adnom, és ha beleszámolom a felkészülés során elvégzett teszteket, azt mondom: az elmúlt hónapokban vagy negyvenszer ellenőriztek. De egyrészt ez így van rendjén, másrészt, amikor azt hallom, hogy odahaza, Baltimore-ban hetvenezren kivetítőn nézték a döntőt, azt mondom magamban: ez mindent megér.
Ha nem úszna, mit csinálna?
Próbára tenném magam valamelyik más sportágban. Bár kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy más pályán ugyanilyen sikeres lennék, mint a medencében…
