Magyar érdekek már nem forogtak kockán ezen a szombaton a „Vizeskockában”, de azért maradt izgalom bőséggel. A négy szombati döntő közül elsőnek egy „magyar számra”, a kétszáz méteres női hátúszás fináléjára került sor. 1988 és 1996 között háromszor egymás után Egerszegi Krisztina nyerte meg, s legendás, 2:06.62 perces világcsúcsa ez év elejéig állta a hátúszók ostromát. Aztán a zimbabwei Kirsty Coventry megjavította, majd az amerikai úszók omahai válogatóján Margaret Hoelzer további tizedeket faragott le a rekordból.
Szegény Coventrynek nem volt szerencséje eddig Pekingben: három számban úszott a régi világcsúcson belül, s mindháromban be kellett érnie az ezüstéremmel. A negyedikben már semmit sem bízott a véletlenre. Elképesztő tempóban kezdett, ötvennél 0.95, száznál 1.34 másodperc volt az előnye a zöld csíkkal, vagyis a világrekorddal szemben. Később valamelyest lassult, de így is 2:05.24 perces szédületes csúccsal győzött Hoelzer előtt. Kérdésünkre nem mulasztotta el megemlíteni a mi klasszisunkat sem.
„Persze, hogy ismerem Egerszegi Krisztinát, találkoztam is már vele, s tudom róla, hogy a legnagyobb alakja volt a hátúszásnak, s hogy csaknem húsz évvel ezelőtt micsoda félelmetes időket úszott. Az ő világ- és olimpiai csúcsát javítottam meg az idén, sőt az sem ismeretlen előttem, hogy három egymást követő olimpián nyerte meg kedvenc számomat, a kétszáz méteres hátúszást. Mondhatni, ő a példaképem, az interneten rendszeresen nézem az úszásait bemutató videókat. Arra a kérdésére pedig, hogy be akarom-e állítani a rekordját, mármint szeretnék-e Londonban is indulni, és harmadszor megnyerni a kétszáz hátat, most nem tudok mit mondani. Mert egy ideig biztosan nem nézek a medencék felé…” – mondta Coventry.
Michael Phelps sorozata még egyszer sem forgott akkora veszélyben, mint szombaton. Pedig már a nyolcasra tervezett széria második számában, a négyszer százas gyorsváltóban is Jason Lezak hősiességére volt szükség az amerikai staféta sikeréhez… A százméteres pillangóúszás döntőjében Phelps csak magára számíthatott, és fél méter híján száz méteren át úgy látszott, cserbenhagyja önmagát. Ötvennél csupán a hetedik helyen tempózott az amerikai, a szerb Milorad Csavics hatalmas fölénnyel vezetett, a második ötvenen aztán természetesen belehúzott az ekkor még csak tizenkétszeres olimpiai bajnok. Méterről méterre szűkítette a különbséget, de úgy tűnt, még a célban sem tudta utolérni Csavicsot.
Az eredményjelző táblán azonban Michael Phelps neve jelent meg elsőként, egy századdal megelőzve a szerbet. Fura volt, mert mindenki Csavicsot látta győztesnek, de hinni kellett az automata szerkezetnek, amelyet lehetetlen manipulálni – állítólag alig több mint négy millimétert jelent a két fiú közötti időkülönbség...
A szerb csapatvezetőség azonban képtelen volt megemészteni a történteket, és óvott – eredménytelenül. Phelps maradt az olimpiai bajnok, s már csak az amerikai négyszer százas vegyes váltó vasárnapi győzelme áll közte és a történelem között.
Ahová persze már így is bevonult, hiszen hetedik aranyérmével beállította Mark Spitz rekordját (és besöpörte szponzora, a Speedo egymillió dolláros jutalmát is). Vasárnap kiderül, nagy álma is megvalósul-e.
A brazil Cesar Cielo Filho megnyerte az ötvenméteres gyorsúszást, legyőzte a két nagyágyút, a harmadiknak célba érő francia Alain Bernard-t és a hatodik helyre szoruló világrekorder Eamon Sullivant. Két legyet ütött egy csapásra: hazája első pekingi aranyérmét nyerte meg, plusz Brazília első úszóaranyát a történelemben.
A brit Rebecca Adlington bűbájos teremtés. Szépnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, de ha megszólal, az ember tátott szájjal hallgatja, és elolvad a gyönyörűségtől.
Ugye, ismerik ezt a típust?
Nos, miután döbbenetes világcsúccsal megnyerte második pekingi számát, a 800 méteres gyorsúszást, és letörölte a lista tetejéről a legendás Janet Evanst, majdnem egy órát volt alkalmam beszélgetni a Birmingham melletti Mansfieldből származó 19 éves lánnyal. Be nem állt a szája, csak mondta, mondta, mondta…
„Nem hiszem el, hogy 8:14.10 perces időt úsztam! Már fél távnál érzékeltem, hogy nagyon vezetek a román Camelia Potec előtt, hatszáznál pedig tudtam, megvan a második aranyam. Hétszáznál újra megijedtem: te jó Isten, nagyon gyors vagyok, fogom-e végig bírni? De bírtam, és most már csak két dolog jár az eszemben. Újra a családdal lenni, édesanyámmal, édesapámmal, két nővéremmel, Chloéval és Laurával, meg rátetováltatni az öt olimpiai karikát a hátam alsó részére – nem a fenekemre, mielőtt megkérdezné… Heti hetven kilométert úsztam a felkészülés során, csoda, hogy bele nem bolondultam, de megérte. Ez még csak a kezdet, egyáltalán nem égtem ki, a londoni olimpia a végcél, az minden tekintetben más lesz, mint ez a pekingi volt. Ott is duplázni szeretnék, hazai közönség előtt!”
