Angyali a mosolyuk!
Ahogy boldog-boldogtalanra mosolyogtak, ahogy megöleltek gyakorlatilag minden velük szembe jövő honfitársat, ahogy fülig érő szájjal formálták szavaikat…
Női vízilabdázók lettek. Erre tették fel életük legszebb éveit. Mehettek volna kosarazni, kézizni, röplabdázni, de őket az uszoda semmihez sem fogható légköre, illata csábította el. Szolnokon, Kecskeméten, Tatabányán, Dunaújvárosban, Szentesen és Budapesten tíz-tizenöt vagy éppen húsz esztendeje mentek le az első edzésre ezek a hölgyek. Akkor, kislányként nem voltak tisztában azzal, hogy felettébb ellentmondásos a női vízilabda megítélése a hazában (is), de ha tudták volna, valószínűleg akkor sem fordítanak hátat a medencének.
Az álmokkal nem érdemes hadakozni!
Márpedig ők nagyot álmodnak. Többségük a balul sikerült 2000-es, palermói selejtező előtt is olimpiai éremről beszélt. Akkor kijutni sem sikerült Sydneybe, „hála” – nem túlzás, higgyék el! – a szemérmetlen bírói nyomásnak. A szövetség illetékesei akkor olyat húztak, amely alapjaiban változtatott meg mindent: megnyerték a kispadra Faragó Tamást, a legendát, akinek a neve garancia volt arra, hogy nagyobb figyelmet kapjanak a lányok. A szakmai tudás sem volt elhanyagolható: Eb-arany, vb-ezüst, Vk-arany, Eb-ezüst, szaladt a szekér. Azt nem mondanánk, hogy sztárok lettek a lányok, de felfigyelt rájuk az ország, ez vitathatatlan. Az athéni olimpia idején már százezrek ültek a tévéképernyők elé a kedvükért. De csalatkozniuk kellett. A legfontosabb pillanatban valami megtört, a legfontosabb pillanatban szertefoszlottak az álmok.
Padlón voltak. De felálltak! 2005-ben a vb-arany volt hivatott jelezni, ez a társaság rengeteg figyelmet érdemel. Igaz, hogy a női vízilabdát még annyi országban sem űzik komolyan, mint a férfit, de mit sem von le a sikerek értékéből, hiszen itt is keményen, irtózatosan keményen meg kell dolgozni értük.
Godova Gáborral (merthogy Faragó doktor a felejthetetlen montreali dicsőség után távozott, a posztját öröklő Szilágyi Péter pedig nem találta meg a közös hangot a csapattal, így érkezett a többek között az Újpest férficsapatával LEN-kupát nyerő szakvezető) hozzávetőleg két esztendeje dolgoznak. Csendben, szerényen, a háttérben meghúzódva.
A történetet itt és most azért érdemes papírra vetni, mert bármi is történjen a továbbiakban, ezek a hölgyek oda jutottak, ahova korábban még soha – az olimpiai elődöntő pályafutásuk csúcsa, a sok szenvedés gyümölcse.
„Sírni tudnék, egy pillanatra előtörtek belőlem az emlékek, de gyorsan megráztam magam, mert azt gondolom, az álmok tárháza most nyílt ki igazán előttünk” – fogalmazta meg gondolatait elérzékenyülten az Olaszországban, sőt az olimpia szépe szavazás harmadik helyezése óta itt, Pekingben (tehát lassan mondhatjuk, világszerte) is ismert Drávucz Rita. Szülővárosában, Szolnokon nem véletlenül büszkék rá!
Mint ahogy az egész társaságról ugyanilyen hangon szólhatunk: a hollandok ellen a küzdőszellem, az ausztrálok ellen a szív, a görögök ellen a tudás domborodott ki – Godova Gábor nem is felejtette el megemlíteni:
„Mind a három meccsen másban voltunk jók, az állandóságot a csapategység jelentette. Ezt meg kell tartanunk a hátralévő két mérkőzésre is, és játékban kell fejlődnünk. Tippelgetni nem szeretnék, nem az én műfajom, meglátjuk, hogy az olasz vagy a holland csapat kerül-e velünk szembe. A három szünnap alatt is tudatosan készülünk, a pihenés és a tréning megfelelő arányban kap majd szerepet.”
A tények kedvéért: a csoportelsőség kivívásának lehetősége a kezdés előtt egyszerűsödött le: azáltal, hogy az ausztrálok egyetlen góllal győzték le a hollandokat (a végén rossz időkérés miatt megadott ötméteres borzolta a kedélyeket, kuszálta össze a tengerentúliak idegeit), csapatunknak csak „egyszerű” győzelem kellett a közvetlen elődöntőbe jutáshoz. Máskor az ilyen „egyszerű” diadalok a legnehezebbek, ezen az olimpián azonban egyelőre nincs az az akadály, amelyet ne tudna venni a csapat.
A lécet örömmel teszik egyre magasabbra!
Angyali, hamiskás mosollyal…
