Már kiosztották az összes pekingi érem durván egynegyedét, egyfajta részmérleget is vonhatunk. Nincs aranyérmünk, viszont – éppen ezért – egyesek szerint pánikhelyzet már van a csapatvezetőségben. Igaz ez?Már kiosztották az összes pekingi érem durván egynegyedét, egyfajta részmérleget is vonhatunk. Nincs aranyérmünk, viszont – éppen ezért – egyesek szerint pánikhelyzet már van a csapatvezetőségben. Igaz ez?
Szó sincs pánikolásról, hagyományosan lassan indul be a magyar éremtermelés az olimpiákon, az erős sportágaink a végére maradnak.
Nyilván nem a vívásra gondolt, amelynek már lement az ötnyolcada.
Való igaz, vívásban az eddigi öt számban egyetlen érmet szereztünk, és kár lenne tagadni, hogy érzékeny kudarcokat szenvedtünk, és nem csak vívásban. Hogy a csütörtöknél maradjak: talán Gyurta Dani ötödik helyénél is jobbra számítottam a kétszáz méteres mellúszásban.
Tartja még az olimpia előtt megfogalmazott jóslatát, a háromszor hatot: hat arany-, hat ezüst-, hat bronzérem?
Tartom, bár a hat aranyérmet olyképpen képzeltem el, hogy szerzünk egyet-egyet vívásban, öttusában és valamelyik labdajátékban, kettőt kajak-kenuban, egyet meg valahonnan máshonnan majd csak „összekapirgálunk”, ha úgy tetszik, meglepetésre. Nos, éppen az első hat napon lehetett volna „kapirgálni”, például úszásban vagy kötöttfogású birkózásban, esetleg sportlövészetben, de nem sikerült.
Mit szól Fodor Zoltán ezüstérméhez?
Azt, hogy újabb sportág mutatta meg oroszlánkörmeit. Egyedül Zoltán bízott önmagában, senki sem adott neki esélyt, ő viszont – nyomasztó lelki teher nélkül – csodálatosan birkózott. Le a kalappal előtte.
Kanyarodjunk vissza a feltételezett pánikhelyzethez. Cseppet sem érzékeli?
Nem én! A vezetőségben biztosan nincs, a sportolók között sem látom a nyomait. Ahol pánik uralkodik, az az orosz küldöttség. Arról volt szó, hogy versenyben lesznek a kínaiakkal és az amerikaiakkal az éremverseny első helyéért, erre hat nap után három arannyal és nyolc ezüsttel állnak. Beszéltem orosz vezetőkkel, azt mondják, agyonvágta őket az aranyesélyes atlétanőik doppingesete. Igaz, hogy ők csak ezután következtek volna, de a csapat hangulata borzalmas. De sepregessünk a magunk háza táján! Említette a pánikhangulatot. Ha valamiért kétségbe kellene esnünk, az a magyar fiatalság, a magyar nemzet általános egészségi állapota.
Mire gondol?
Arra, hogy tíz magyar gyermek közül hat semmiféle sporttevékenységet nem végez, hogy az óvodák, iskolák hemzsegnek a túlsúlyos, beteges kinézetű gyermekektől. De hogyan is tudnának sportolni, amikor egyfelől négyszázötven olyan általános iskola van hazánkban, amelynek nincs tornaterme. A sportolás pedig egyre inkább egy szűk, tehetős réteg kiváltsága lesz. Gyakorló apaként és nagyapaként pontosan tisztában vagyok az árfolyamokkal. Ha valaki teniszezőnek adja a gyermekét, minden hónap elején ötvenezer forintot be kell fizetnie a klub pénztárába, úszásban ugyanez a tétel húszezer forint. Mi ez, ha nem a kontraszelekció melegágya?
Ez mind igaz, csakhogy ezek hosszú távú, stratégiai problémák.
Igaza van, hiába boncolgatjuk ezt a kérdést, ettől még nem nyerünk több érmet Pekingben. Viszont a magyar sport távlati hanyatlása a fentiekkel függ össze. Meg azzal is, hogy amíg a nemzeti össztermékünk 0.2 százalékát fordítjuk sportra, addig ne is reméljük a negatív tendencia megfordulását. Különben örülök, hogy csütörtökön már itt volt Pekingben a miniszterelnök úr.
Miért örül?
Mert legalább saját szemével látja, mi minden kell ahhoz, hogy egy ország olimpiát rendezzen. Pláne, ha olyan olimpiát akar rendezni, mint ez a pekingi…
