Egy órára a belvárostól, Budapest határában, Pestszentimre egy csendes mellékutcájában bűbájos és harsányan csaholó labrador fogad minket, majd Fodor Tamás, Zoltán bátyja nyit ajtót. Bent kis túlzással több az újságíró, mint a családtag, akik egyszerre boldogok és feszültek a közelgő döntő miatt.
Viktóriát, Fodor Zoltán menyasszonyát reggel hét órakor az oktatója (vezetni tanul) ébresztette, hogy gratulál párja döntőbe jutásához. A fiatal hölgy a birkózó szüleivel és testvérével felkelt hajnalban, ám hiába, mindössze egyetlen pillanatra látták a család szeme fényét, amikor Virág Lajos mérkőzése közben átpillanthattak a másik szőnyegre, ezután viszont következett a vízilabda-közvetítés, így inkább visszafeküdtek.
„Amikor egy magyar sportoló olimpiai elődöntőt vív, igazán meg lehetne szakítani egy csoportmérkőzés közvetítését” – morgolódik kicsit az édesapa, Fodor János, aki korábban maga is birkózott, így törvényszerűen két fia is belekóstolt a sportágba – végül a fiatalabbik, Zoltán ragadt meg a szőnyegen.
Viki elmondja, hogy a döntő előtt beszélt Zolival, aki azt mondta, nagyon jól érezte magát az addigi meccseken, nyomás nélkül tudott versenyezni, és úgy érzi, ezen a napon bárkit le tudna győzni. Azzal az egész család egyetért, hogy a jelenlegi szabályok kedveznek Fodornak, persze ezt a kérdést úgy is megközelíthetjük, hogy a ferencvárosi versenyző kiválóan alkalmazkodik a regulákhoz, és azoknak megfelelően birkózik. A mérkőzés előtt nem sokkal pezsgővel a kezében Lajos szomszéd is megérkezik – az 1986-os mexikói labdarúgó-vb hangulatát felidézve. A döntő tizenegy óra után húsz perccel kezdődne, ám a képernyőn még mindig a kosárlabdát láthatjuk. Aggódva kapcsoljuk be a rádiót, szerencsére nem maradtunk le semmiről.
„A korong fog dönteni” – jelenti ki Fodor János az összecsapást megelőzően. Az első menet után nagy az öröm, a családtagok egymást nyugtatgatják, „megvan” halljuk az egyik irányból, „meglesz”, mondják a többiek. A harmadik két perc felénél a báty már oda sem mer nézni, ám amikor villan a piros gömb, akkora üdvrivalgásban tör ki mindenki, mintha Fodor Zoltán már megnyerte volna az aranyat. „Innen már nem lehet veszíteni!” – hangzik az egyöntetű vélemény. Ekkor az édesapa már nem bírja idegekkel, kirohan a szobából, majd visszasomfordál, s a háttérből vet aggódó pillantásokat a képernyő felé. Az utolsó fél percben az olasz eldobja Zolit. „Mégsincs meg?” – néz mindenki aggódva.
A mérkőzés végén Viki elsírja magát, és hosszú időn keresztül vigasztalhatatlan. „Örülök én a ezüstnek is, de most még nagyon szomorú vagyok” – mondja fél órával később, még mindig könnyeivel küszködve. „Megvolt a lehetősége, de hibázott. Reggel annak is örültem volna, ha az első öt közé kerül, így nagyon boldog vagyok. Szép eredményt ér el, büszkék vagyunk rá” – hangzik az édesapa megfellebbezhetetlen véleménye.
Lajos szomszéd mindenkit áthív a kertjébe, ahol már állnak a fűbe ásott tűzijátékok. Egyet az édesapa, egyet a báty, egyet a menyasszony gyújt be. A hangzavarra az utcabeli szomszédok összeszaladnak, bámészkodnak a kertkapunál. Amikor értesülnek Zoli olimpiai ezüstjéről, tapsviharban törnek ki.
A büszke családtagok, barátok, szomszédok mellett kedvenc étele, édesanyja túrógombóca várja haza az ezüstfiút.
