Már megint a jegyek… Mindjárt játszik a magyar férfi pólóválogatott, és jóval több honfitársunk szeretne a lelátón szurkolni, mint amennyinek jegye van. Az uszoda környékéig még mindenki eljut, ám ott éktelenkedik az ellenőrzési pont, ahol mindent roppant szigorúan átvizsgálnak, lehetetlen illetéktelenül bejutni. Gondolják a kínaiak. Bizonyára mindenki ismeri a közkeletű bonmot-t: ha belépsz egy magyar előtt a forgóajtóba, biztos, hogy mögötte jössz ki. A másik érvényes közhely: nincs lehetetlen, csak tehetetlen. A kettő együtt meghozza gyümölcsét. Kiderül, az ellenőrzésnél csak az érvényességet nézik, tehát csak meg kell kérni egy kifelé siető embert, hogy vigye ki a már megvizsgált jegyet, meg kell mutatni, kinek adja oda, és ő máris kényelmesen besétálhat. A következő akadály közvetlenül az uszoda előtt következik, itt egy fiatal lány megnézi, megfelelő időpontra szóle a belépő, majd egy kis szerkentyűvel kilyukasztja. Egy társaság megkér, segítsek, egyikük jegye ugyanis tegnapra szól, de valahogy be kellene vinni. Amikor odaérünk a lyukasztós lányhoz, az egyik oldalon valaki zajosan leejt valamit, én merő véletlenségből úgy botlom meg, hogy nekiesek a madárcsontú lánynak, aki lábon marad ugyan, ám amíg sűrűn hajtogatja az I am sorryt, nem is sejti, hogy a védencünk a háta mögött besurrant. Később egy másik csoport egyszerűbb megoldást választ: egyszerre megindulnak vagy harmincan, a riadt lány pedig nem tudja, hova kapjon, és mire feleszmél, kilyukaszthatott úgy féltucatnyi jegyet. Ez nem az ő napja. Bent már minden egyszerűbb. Senkit sem érdekel, kinek hova kellene ülnie, a magyar tábor zöme megszállja a lelátó közepét, és amikor jönnek a helyek jogos tulajdonosai, intünk nekik, üljenek le bárhova, a meccs után elmegyünk, de addig hagyjanak minket békén. Egy amerikai család mégis ragaszkodik a jussához, segítséget hív egy riadt tekintetű önkéntes személyében, végül be is ül közénk. Nem vicc, az első negyed után már velünk tapsolnak ritmusra, és a kamaszlány kiabálja is: Ria, ria, Hungária! A meccs maga olyan, mint egy mese, az élet csupa vidámság, móka, kacagás. Utána a magyarok sörözgetnek, fotózzák egymást, varázslatos a hangulat. Az egyik fiú megkérdezi a másikat, holnap hova megy, mire ő mondja, kézilabdára. Jegye persze nincsen. Probléma?