Sidi Péter légiesen könnyednek aligha nevezhető ruházatában úgy fest, mint egy középkori páncélos lovag. Kezében nem karddal, kopjával, hanem – légpuskával.
Elégedett az eredményével?
Azzal feltétlenül, hogy bejutottam a nyolcas döntőbe, s ha valaki ott százhárom pont fölött teljesít, az már kimondottan jó. Én 103.4-et lőttem, ennél jobbat csak a későbbi győztes indiai Bindra.
És a helyezésével?
Azzal sem vagyok elégedetlen. Persze nagyon szerettem volna érmet szerezni, de ahhoz egy ponttal többet kellett volna magammal hoznom az alapversenyből. Nem szabad szomorkodnom, főleg, hogy lesz még két dobásom.
Nem egészen harmincéves korára már igazán rutinos olimpikon…
Nyolc éve, huszonkét évesen még csak az olimpia hangulatával ismerkedtem, Athénban viszont már sikeresebb lehettem volna a tizenkettedik helynél, amelyet ugyanebben a számban elértem. De akkor annak is örülnöm kellett, hogy egyáltalán élek, olyan súlyos motorbalesetet szenvedtem nem sokkal a játékok előtt. A könyökömről szinte leégett a bőr…
Elmondaná, mi játszódik le a fejében verseny közben? Hogy van az, hogy előbb 10.7-et, majd 10.8-at lő, feljön negyediknek, hogy végül egy 10.2-vel és egy 10.0-val zárjon?
Ezen a skálán minden versenyző végigmegy, nézze meg, még Bindrának is akadt kerek tízes, meg 10.2-es lövése. Az nyer, aki minimálisra csökkenti az ingadozást. Idegsport ez a javából, kérem. Ráadásul itt az ember nem tudja kirúgni, kiütni magából a feszültséget, mint a fociban vagy a bokszban, befelé izgulunk, és olyankor jön a gyengébb lövés.
Mint a szétlövésben a 9.1?
Bevallom, akkorra már roppantul elfáradtam…
