Ferde szemmel, de fülig érő szájjal néznek ránk – ők az önkéntesek. Ha meg nem sértjük ezzel őket: annyian vannak, mint az oroszok… A hivatalos adatok szerint félmillióan segítik a szervezők munkáját, és mivel négyötödük az utcán teljesít szolgálatot, nem túlzás, minden sarokra jut belőlük kettő. A rossz nyelvek szerint azért, hogy egyikük tájékoztatást adjon az idegeneknek, másikuk pedig azért, hogy ellenőrizze, uram bocsá’, jelentse, mint mond a társa...
A segítőkészség megvan, de néha még ez is kevés
Amúgy egy rossz szavunk sem lehet a kínaiakra. Hét esztendeje – állítólag – azt is garantálták, hogy 2008-ra sokkal barátságosabbak és udvariasabbak lesznek a külföldiekkel, és tessék, Pekingben még nem futottunk össze olyan emberrel, aki tüzet okádott volna a nyakunkban lógó akkreditációs kártya láttán. Komolyra fordítva a szót: egyik helybéli kedvesebb, mint a másik, az igazat megvallva, időnként már-már kellemetlen, ahogy csodás napot kívánva hajlonganak előttünk. Más kérdés, hogy legtöbbjüket egyetlen szóval zavarba lehet hozni: már rájöttünk, a jól hangzó „Can I help You?” kérdésre tilos rávágni, hogy „Yes”, mert a kérdés feltevése után elapad az angol tudás. A látogatónak olyan érzése támad, hogy szegényekkel egy-egy mondatot magoltattak be, aminek egy bizonyos helyen és bizonyos időben vehetik csak hasznát – másutt és máshol nem. Persze ennek is megvan a maga bája, és különben is, nehogy már a befőtt tegye el a nagymamát: mi miért nem tudunk kínaiul? Azért jól megértjük egymást. Habár a China Mobil üzletében két órába kerül elintézni azt, aminek öt percnél tovább nem
folytatás...
