Gerevich Aladár 50 évesen hetedszer, egyben utoljára lett bajnok

Ha már végre házigazdák lehettek, megadták a módját: a 83 nemzet 5346 (köztük Magyarország 153) sportolóját vendégül látó rómaiak a birkózás helyszínéül a Maxentius-bazilikát jelölték ki, a tornaversenyeket Caracalla fürdőjében bonyolították le, míg a maratoni futás célszalagját a Colosseum előtti Constantinus-diadalívnél feszítették ki. A labdarúgók valamelyest rosszabbul jártak, ők ugyanis kiszorultak az Örök Város falai közül, és csupán a Nápolyban, Pescarában, Livornóban, Grossetóban, L’Aquilában és Firenzében lezajlott előcsatározások után térhettek vissza a „központba”.

A jugoszlávok igen szerencsések voltak: úgy jutottak a római fináléba, hogy az olaszok ellen 1:1-re végződő elődöntőt pénzfeldobással nyerték meg… Az aranycsatában aztán már nem bízták a döntést a sorsra, és 3:1 verték meg a dánokat. Itt jegyezzük meg: Albert Flóriánék bronzérmesek lettek!

Apropó, nem sokon múlott (csak kéttucatnyi szavazaton…), hogy legjobbjaink hazai pályán küzdhessenek. Budapest ugyanis pályázott a rendezésre, s a beadott anyag olyanynyira elnyerte az ítészek tetszését, hogy az első körből – két későbbi házigazdát, Tokiót és Mexikóvárost, valamint Brüszszelt megelőzve – tovább is jutott. A második fordulóban azonban már elbukott: Detroit, Lausanne és Róma vonzóbb volt a NOB-tagok számára (a „döntőben”: Róma–Lausanne 35–24).

Így az olaszoknak volt részük abban a megtiszteltetésben, hogy láthatták, amint Gerevich Aladár 50 évesen hetedik, egyben utolsó olimpiai aranyát szerzi meg; azt, ugye, hozzá sem kell tenni, hogy milyen sportágban. Ami Ali bácsinak csapatban, az Kárpáti Rudolfnak egyéniben (is) sikerült: fantasztikus teljesítménnyel „vívta ki” magának a legjobb kardozót megillető medáliát. A Honvéd versenyzője ráadásul éppúgy duplázott, mint a Csepelé, mi több, Kárpátihoz hasonlóan Németh Ferenc is remekelt vívásban – a különbség az volt a két klasszis között, hogy utóbbi további négy számban is szenzációsat alkotott, így térhetett haza két öttusaarannyal a zsebében.

Wilma Rudolph és Larisza Latinyina még a két magyart is felülmúlta: az amerikai atléta és a szovjet tornász három-három elsőséget könyvelhetett el. Latinyina győzelmei tulajdonképpen nem is jelentettek meglepetést: a 15 éremből 14-et a szovjet tornászlányok kaparintottak meg (plusz a csapataranyat). Vezetőik mentalitását ismerve a bánat nyilván nagyobb volt, mint az öröm: a 15. medália miért lett a cseh Eva Bosákováé?!

Bezzeg Etiópa hogy örült egy szem aranyának! A maratoni futás tudniillik Abebe Bikila győzelmét hozta; a publikum csak ámult, hogy az újdonsült bajnok mezítláb teljesítette a távot. Amikor kiderült, hogy Bikila Hailé Szelasszié császár testőrségének tagja, népszerűsége csak fokozódott – lám, a Több mint testőr című filmet Rómában is forgathatták volna…

S akiről még feltétlenül szólnunk kell, az Cassius Clay. Nevezett úr a félnehézsúlyú bunyósok küzdelmében végzett az élen, majd közölte: „Jó vagyok, de még jobb leszek, sőt én leszek a legjobb.” Nemcsak ökölvívónak, jósnak is kitűnő volt: évekkel később, profiként, Muhammad Ali néven valóban elkápráztatta a világot.

Azért a mi Ali bácsinkkal nem ért fel.