A jó palóc már nem változik meg soha

„Reggel felkeltem, és az jutott eszembe, hogy nem én találtam fel a futballt. Megdicsértem magam: jól van, Tibi, a siker nem szállt a fejedbe.”

Sisa Tibor mondta ezt, és nem volt meglepő, hogy a szakembernek fülig ért a szája: csapata az utóbbi évek legzajosabb győzelmeit érte el. Az 1989-es születésűek válogatottja Európa legjobb négy együttese közé verekedte be magát. És a jó eredmények hatására némelyek el szokták feledni, hogy honnan jöttek…

„Velem ez nem történhet meg, én továbbra is Sisa Tibor vagyok Ludányhalásziból, Palócföldről – szögezte le a tréner. – A kertünk végén ott volt a határkő: ha csak egy picit arrébb fúj a szél, már szlovák vagyok… Halk és hangos órákra jártunk: a pici iskolában egy teremben egyszerre két osztály tanult. Amíg az egyiket oktatták, a másik tanulói a terem végében leckét írtak, rajzoltak, olvastak, mindegy, csak csendben kellett lenniük. Nem hallott ilyenről? No, csak azért mesélem el ezt, mert innen indulva szereztem két diplomát, és tettem le három nyelvvizsgát. Ezért is mondogatom a srácoknak, nekem nem tudnak olyat mutatni, amitől megijednék. Nincs az a feladat, amely hittel, akarattal, kitartással ne lenne megoldható. Semmit sem kaptam ingyen, s ez nem is baj, a teljes ismeretlenségből jutottam el idáig…”

Ahogy az ember hallgatja ezt a tanárembert, egyre inkább erősödik benne a gyanú: az eredendően is erős alapanyaghoz az általa teremtett jó hangulat, a vidámság, a pszichikai felkészítés is benne van a sikerekben (a szakmai munka mellett).

„Szeretni kell őket, éreztetni kell a fiúkkal, hogy értük vagyok, hogy nekem az ő fejlődésük a legfontosabb – magyarázta hitvallását az edző. – Ez jól hangzik, de nehéz elfogadtatni olyankor, ha mondjuk valakit ki kell hagynod a kezdőből. Őt is meg kell győznöd, hogy ez nem ellene történik. A pozitív szemlélet a kulcsa mindennek. Még Kuvaitban voltam edző, amikor erre ráéreztem. Egy alkalommal a hétéves fiam egy borzalmasan összefirkált, hihetetlen krikszkrakszokkal telerajzolt lappal és egy tábla csokival érkezett haza. Kérdezzük a szintén pedagógus nejemmel: miért kaptad a csokit? Hát azért, válaszolta, mert szép u-betűt írtam. Percekig kerestük a betűt, amíg megleltük a firkák között, és leesett a tantusz: tényleg szép volt, és a pedagógia szelleme mindenben a jót keresi. Nálunk, ha húsz szép betű után egy nem sikerül, leszúrjuk a tanítványt, ugye? Azóta azt erősítem, ami jó, és ha valaki ötször átesik a labdán, megdicsérem az egyetlen jó átadását, ugyanis mindenkit a sikerélmény visz előre. Persze