A legszebb szó: egészség (folytatás)

öt, hat van belőlük, szép sorjá ban kell átugrani őket. Nem ám csak úgy lazán, ráadásul nem egyszer, nem kétszer, hanem – hol egy, hol páros lábbal –, sorozatonként minimum négyszer, de inkább hatszor. Horváth Sándor ugyan megpróbálkozik menet közben a „Sinya, ebből csak hármat kellett?” dumával, de a szakember jobban ügyel a részletekre, mint egykor az Aranypók: egyrészt hatszor kell végigcsinálni, másrészt még csak a másodiknál tartunk. Jó fél óra így is elég ahhoz, hogy a „kevés dolog, amit ezen a világon gyűlölök” -halmazba a zsámolyt is belevegyem. A futballisták amúgy zokszó nélkül végzik a dolgukat, dicséri is őket Simon Balla István – s miután hasra esés nélkül megúszom ezt a kalandot, egy „Szép volt, Kicsi!” engem is megillet. Ez persze mit sem enyhít a zsámolyiszonyomon.

A felsőtestre erősített gumikötél már ezerszer barátságosabb. Előre, hátra, majd oldalazva kell futni, úgy, hogy a párod (Tököli Attila – ketten együtt huszonkétszer voltunk válogatottak...) ellentart. Azt nem állítom, hogy hálás feladat, de volt már rosszabb – nem is olyan rég...

Már csak tíz perc! Has- és hátizom-erősítés fér bele, a százhuszonhetedik felülés már nem esik olyan jól, mint a nyolcadik, és a mellúszást imitáló testmozgás során sem érzem magam Rózsa Norbertnek vagy Güttler Károlynak. Szerencsére Éger László jót is képes cselekedni: percről percre, gyakorlatról gyakorlatra számol, viszsza. „Ez az utolsó” – súgja meg, és mire az örömhír eljut a tudatomig, addigra tényleg vége.

Simon Balla István 85 perc elteltével kimondja a legszebb magyar szót: „Egészség!”